"Nem kell mindenhez ruha..." (B.A.P Daehyun +18)

Tegnap este óta azon gondolkodok mit vegyek fel a holnapi szilveszteri bulira. Semmi ötletem ráadásul semmi ruhám nincsen. Hisztérikusan rohangálok hol a hálószobába, hol a gardróbba. Ajj mégis mihez kezdjek?!

- Miért olyan fontos, hogy milyen ruhába gyere? - hirtelen lefagytam a két szoba közötti folyosón. Mint valami japán animébe lévő hisztis liba tekintetével fordultam a hang irányába. A csendes gyilkosokat megszégyenítő léptekkel haladtam a nappali felé. Ott ült a kanapén ő, aki mindig mindenhogyan csodásan néz ki. Ha korán reggel kócosan, vagy ha egy hajnalba nyúló buliról érkezik haza, ő akkor is istenekhez hasonlóan tökéletes. 

- Most mi van? Ne nézz rám ilyen szemekkel. Csak egyszerűen nem értem minek ez a nagy felhajtás. 

Közvetlen előtte megálltam, a térdemen megtámaszkodva egészen a szájáig hajoltam, de nem érintettem az övéihez. 

- Csak mert te mindenhogy veszettül szexi vagy, addig nekem azért rengeteget kell tennem. Hahoo! Itt a szemem azok a melleim. 

- Tudod, nagyon elvonta a figyelmemet. - a szeme csillogott a vágytól, hogy megérintsen. 

- Bolond vagy! - majd a kezemben lévő pólómat a fejéhez vágtam. Hangosan felnevetett. Lassan lehúzta fejéről a kék textilt és gyilkos lassúsággal maga mellé tette.

- Menekülj..

- Mi? - olyan halkan beszélt, hogy alig értettem. Ám ekkor felpattant a helyéről és egyenesen nekem indult. Rohanni kezdtem egyenesen a hálóba. Becsuktam magam mögött az ajtót és neki támaszkodtam ne tudjon bejönni, de hova is gondoltam, simán benyitott a szobába én pedig még időbe indultam el, nehogy elérje a kezem. Az ágy neki távolabbik lévő oldalához futottam. Egy a bökkenő.. Sehogy sem tudok innen menekülni. ha az ágyat megkerülöm az túl sok idő és utolér, a másik lehetőség hogy végig rohanok az ágyon de akkor egyenesen a karjaiba repülök. Bár szívesen választanám ezt, de mégsem adom meg neki ezt az örömet. Remélem arra számít hogy a hosszabbik utat választom. Egy mély levegő..és hajrá! Egy kis csellel elindultam a kerülő úton, de meg sem mozdult. Furcsálltam de nem volt időm ezzel foglalkozni, irányt változtattam és eddig sikeresen futottam az ágyon, mígnem hirtelen a semmiből előttem állt én pedig már nem tudtam megállni és szó szerint neki ugrottam. Természetesen megfogott. Sőt javítom magam, a vállára kapott és visszavitt a barack színű takaróra. Finoman lefektetett és rám mászott. Csintalan mosolyt villantott rám.

- Na most ezt visszakapod! - gonosz vigyor.. Jajj ne, csak ezt ne, ebből nem jövök ki jól. 

- Várj, várj! - állítottam meg. Szeretem mikor bevadul, de most valami finom, kényeztetőre gondoltam mintsem vad szexre. - Kérlek kíméld meg a..tudod..ott lent kímélj meg. Ígérem jó kis lány leszek.

- Ez az újévi fogadalmad? - húzta fel egyik szemöldökét, amitől kezdett izzadni a tenyerem. 

- Igen, vehetjük annak is. 

- Ennyi nem elég! 

Tudtam, hogy nem éri be ennyivel. Ennyire már ismertem. 

- Mit szólnál.. - kezdtem bele a mondandómba, de hogy elérjem amit szeretnék kicsit feltüzelem előtte. Lassan felültem, ő pedig a sarkára ült. Megcsókoltam. Szenvedéllyel, tele vággyal. - ha kicsit, mondjuk.. - kibújtattam a pólójából és izmos mellkasát kezdtem simogatni, karmolgatni. Még egy csókot váltottunk. - ellazítanálak. - újabb csókot hintettem puha ajkaira. Vágyakozó, elködösült tekintettel nézett rám. Sikerült eleget tennem neki, vagyis jó úton haladok. Daehyun engedte, hogy fölé másszak, és most én irányítsak egy kicsit. Beletúrtam a hajába, a fejbőrét kezdtem cirógatni, és a haját tekergetni. Ezt nem csak ő, de én is élveztem. Összeérintettem az ajkainkat közben kezemmel végig simítottam kissé borostás arcán. Puszikkal borítottam el a nyakát, kulcscsontját, amire mindig megborzongott egy kicsit. A levegőt kezdte kicsit gyorsabban venni. Morgott mellette amitől nedvesedni kezdtem. Imádtam a férfias hangját, főleg ilyenkor. Lejjebb haladtam izmos hasán egyenesen az övéig. A puszikkal leálltam, felemelkedtem és egyenesen a szemébe néztem miközben nadrágjával bíbelődtem. 

- Ne nézz így rám, megőrjítesz! 

- Ugyan drágám.. - lassan lehúztam róla a nadrágját. 

- Ilyenkor nagyon utállak.. 

- Tudom drága..tudom.. - elégedetten láttam, hogy már ágaskodott a "kicsike".. Először a kezembe vettem aztán miután elég hosszúra sikeredett a szemezést fent tartanunk, bevezettem a számba. A tetejét kényeztettem a nyelvemmel, aztán teljesen beengedtem. Körözgettem, ahogy szereti. Fel le mozgattam a fejem. Végig a szemébe néztem, tudom hogy attól teljesen elszáll az agya. Néhány perc múlva éreztem ahogy megfeszül alattam. A nyelvem mellé segítségül hívtam a kezemet és így még egy ingert kaphatott. Ezt szerette, ettől rövid idő alatt képes az orgazmusig jutni. Nem kell sok neki, hamarosan elélvez. De nem így történt. Az államnál fogva felhúzott magához egy csókra. Maga alá terített. Gyengéden de mégis vadul csókolt meg. Megemelte a hátamat és egy kézzel kikapcsolta a melltartóm. Finoman visszaengedett az ágyra. Szájával a melleimet kezdte kényeztetni. Önkénytelenül sóhajtottam a jóleső érzéstől. Nekem csupán a jelenléte is elég lenne, de ő mindig a tökéletes kielégültségemre törekedett. Lehúzta rólam a kis shortomat vele együtt a bugyimat is. Rögtön két ujját használta. Ó Istenem mennyire imádom.. 

- Ahh..úristen Daehyun.. méég. - sikítottam már az utolsó szót. 

- Ez az cica had halljam a hangod! - kérésének eleget téve sikítottam. Ha akartam se tudtam volna csendben maradni. Már forgott velem a világ. Az számat ajkaival kényeztette, bal kezével a melleimet, míg jobb kezével lent vette el a maradék eszemet is. Annyi inger ért, hogy azt se tudtam mire figyeljek. Megmarkoltam barna fürtjeit és húzni kezdtem felfelé. Értetlen fejjel bámult rám, mint aki valami nagyon rosszat csinált. 

- Mi van? - szomorú arca kicsit rosszul esett, de nem bírtam visszafogni magam. Azonnal akartam. 

- Tedd már be... - néztem rá homályos tekintettel.

- Parancsára hercegnőm. - ó atyám az a mosoly.. Egyik lábát átrakta fölöttem, és egy határozott mozdulattal belém hatolt. Ő mélyen morgott és magasan sikítottam. - Ha tudnád mennyire imádlak.. - két kezével a fejem mellett támaszkodott. Válaszolni már nem volt erőm. Teljesen lefoglalt, hogy még mélyebbre tudjon jutni. Felemeltem a lábaimat, így segítve mindkettőnket a csúcsra. Még bár lökés és végem lesz. - Ahh..drágám..méégh egy kicsit.. - ahogy megszólalt, a hangja elég volt hogy az utolsó lépcsőfokra lépjek. Felkiáltottam, még lökött bennem kettőt, majd egyszerre élveztünk el. 

Zihálva rogyott rám. A testünk egymáshoz tapadt az vízcseppektől. Nem bántam volna ha örökké így maradunk. - Szeretlek - szólalt meg ő előbb. Csak hümmögni tudtam, még nem nyertem vissza az erőmet. Lemászott rólam és mindkettőnket betakart. A fejemet a mellkasára húzta. Észre sem vettem hogy besötétedett. 

- Mennyi idő? - kérdeztem rekedtes hangon. 

- Fél 10. 

- Mi? - pattantam fel hirtelen. 

- Nyugi már, majd holnap kitaláljuk mit veszel fel. Nincs szükséged semmilyen ruhára hogy gyönyörű legyél. Nem kell mindenhez ruha.. - kacsintott rám csábosan. 

- Ez nem vicces Daehyun. - ütöttem meg finoman a mellkasát. Nem válaszolt, csak magához húzott. Simogatni kezdett ami sikeresen megnyugtatott. Már hallottam ahogy egyenletesen veszi a levegőt, nem kell sok és elalszik. 

- De még mindig nincsen ruhám!.. - erre nem felelt csak nagyot sóhajtott, és még jobban ölelt magához, nehogy eszembe jusson az este kiszállni az ágyból. 

Csalódás

Hatalmas szempillákat festettem, mert azt imádja, de most a fekete festék által színezett könny folyik végig az arcomon, sötét vonalat hagyva maga után.

„Majd éjfél-fél egy körül hívlak”  

Miért fáj ez ennyire? Talán azért, mert minden fontosabb nálam. Igen, ez lehet a magyarázat. Persze ki ne hagyjam, hogy mekkora idióta vagyok. Miért kapaszkodok a legkisebb reménybe is? Nem lenne szabad, csak összetöri a szívem, már vagy századszorra. De persze most sem tanulok a hibáimból. A szívem szakad. Soha nem leszek neki elég jó, hogy én legyek neki a legelső. Nem tudom, még mindig honnan van ennyi sós folyadék, ami végig marja arcom egészen az államig.

Itt ülök a szobámba, míg ő pár utcányival arrébb szórakozik a barátaival. Akár hányszor hallok valami kis neszt a sötét utcáról, már pattanok is fel, kinézek az ablakon, hátha látom, legalább egy pillanatra. De ezzel sem lenne semmi megoldva, ugyanúgy egy tátongó seb marad érte dobogó szívemen. 

Minden rendben volt. Elfogott, azaz érzés, amire mindig is vágytam, a szeretetére, szerelmére. Boldog voltam, mind a ketten. Vidámak voltunk, egymás közelségét kerestük, mint két szerelmes, akik attól félnek, hogy elveszítik egymást.

Ó Istenem, már hányszor játszottuk ezt el.

Felidegesítettem magam, majd lecsaptam a telefont, hogy ne hívjon többet. Két percbe sem telt el, de máris hívtam. Nekem volt rossz, hogy így viselkedtem vele, mikor nekem volt igazam.

Talán jóváteszi, próbál kiengesztelni, de lehet, hogy viccet csinál belőle. Nem tudom, sose tudom.

Hiányzik, nagyon. Vele akarok lenni. Újabb síró roham jött rám. Mennyire szánalmas vagyok, hogy még mindig szeretem. De ha egyszer nem tudok rá haragudni. Hogy is tudnék? Ő a mindenem.

Annyira sajnálom, hogy mást nem tudok, csak siránkozni, és őt szeretni. Ilyen vagyok, ez ellen nem tudok, és nem is akarok tenni. Mert őt szeretem, ő a szerelmem. 

Sajnálom, hogy ennyire rövid lett, de talán így egy kicsit le tudom vezetni a feszültséget és bánatot, senkinek nem kívánom, azt amit érzek.

Killer Love (EXO-K Kai +18)

Az eső függöny miatt nehezen, alig láttam valamit. Teljesen eláztam, és fáztam is, de ez cseppet sem vehette el a figyelmemet az eredeti tervtől. Egy parkoló tetején vártam a megfelelő időre, a megfelelő személyre.

Még 10 másodperc és kilép az ajtón.

9..8..7..6..

Mindjárt én jövök.

5..4..3..2..1..

És a politikus a földön fekszik vérbe fagyva. Az ügynökök engem keresnek, de mint eddig, most is előttük járok.

Lassan szétszerelem fegyveremet és az engem váró autó felé sétálok. 

A parkolóházban uralkodó csendet csak a cipőm kopogása és a kintről beszűrődő szirénahang töri meg.

-Szép munka volt. A főnök büszke lesz rád.- várt rám a főnököm talpnyalója.

-Ja.- beültem a kocsiba és vártam, hogy végre vége legyen ennek a napnak.

Az autó elindult. Csendben ültem, sohasem beszéltem feleslegesen. Minek? Senki nem kíváncsi mit akarok mondani. Ahhoz szoktam hozzá, hogy azt csinálom, amit a nagy kutyák mondanak.

A fél órás út után megérkeztünk. A sofőr kiszállt majd rám pillantott, hogy kövessem. Csendben lépkedtem mögötte, kicsit körbe néztem. Mintha valami szállodába mentem volna. Aki valakinek mondja magát, az mind itt volt. A férfiakat kísérő nők nyakába drágábbnál drágább ékszerek lógtak. Lennék én is inkább ebben a helyzetben, vagy nem is, inkább lennék egy átlagos ember, átlagos gondokkal. Senki nem irigyelné az életemet.

Gondolataimból csak akkor ébredtem fel, amikor már a főnök ajtaján kopogtak.

-Tessék.- jött a válasz.

Az ajtó kinyílt én pedig beléptem rajta. Mr. Choi háttal ült nekem a hatalmas székében. A szobát mindenhol aranyszobrok, festmények díszítették. Choi lassan megfordult. Nem sokára lefolyik a székből olyan kövér. 

Mikor rám emeltem tekintetét perverz vigyor ült ki arcára. Nagyszerű, még egy öreg faszi izgul rám.

-Jessica, mindig olyan gyönyörű vagy.

-Köszönöm.- mosolyogtam erőltetetten.

-Nos,- állt fel helyéről, lépkedett egyre közelebb –ismét remek munkát végeztél. Nem is tudod mennyire hálás vagyok, közelebb kerülhettem általad a célomhoz. Hogy hálálhatnám meg?- simította meg arcomat.

-Csak adja ide a pénzemet. Ennyi elég is.

-Nahát milyen sietős valakinek. De igaz, ne raboljuk egymás idejét. Yesung!- szólt a kis csicskásának.

-Igen Uram.

-Hozd ide a táskát!

Ki sietett a szobából majd pár perc múlva egy aktatáskával a kezében tért vissza. Átadta főnökének, aki kinyitottam, de be is csukta miután megnézte, hogy minden rendben.

-Tessék, remélem számíthatok még a profi munkádra.

-Persze, ha jól megfizet.- kacsintottam majd megfogtam a táskát és hazafelé vettem az irányt.

Sosem engedtem, hogy haza vigyenek, mindig óvatos voltam, ahogy most is. Miután kiértem a hatalmas épületből, egy sikátorba vettem az utam, gyorsan átvettem ruháimat, parókámat is, a pénzt pedig egy kuka mögött elrejtett hátizsákba pakoltam. Eredeti külsőmmel sétáltam az autómhoz, ami egy távolabb lévő parknál állt. Végre haza mehetek, ám előtte el kell rejtenem a pénzt. Úti célom egyenlőre nagyszüleim régi háza, a város közepén. Pár perces vezetés után kiszálltam az autóból és a házba siettem, ahol elrejtettem a hátizsák tartalmát. Visszazártam az üresen álló ház ajtaját és most már tényleg haza vehettem az irányt. Az egy órás út alatt kiszellőztettem elmémet. Nem könnyű úgy haza menni, hogy kedvem ne árulja el ma is mit tettem. Az a tudat, hogy otthon életem szerelme vár, mindig felvidít, elfeledteti velem mi a munkám.

Igen, bérgyilkos vagyok, Jessica. De ha nem dolgozom Woo EunJinak hívnak és boldogan élek Kim Jonginnal, aki mit sem sejt kettős életemről. Persze hogy féltem, éppen ezért vagyok annyira óvatos.

Beálltam a garázsba és felsiettem szerelmemhez. Levettem a cipőmet, kabátomat felakasztottam a fogasra. Csendben sétáltam a konyha felé, ahonnan finom illatok áradtak. Jongin a konyhapultnál állt, valami zöldséget szeletelt. Macskát megszégyenítő léptekkel mentem oda mögé és öleltem át hátulról. A válla felett rám nézett, csak mosolygott, letette a kést majd felém fordult. Lassan megcsókolt. Már nagyon hiányzott.

-Végre megjöttél. Már nagyon vártalak.

-Azt látom, de mire fel a vacsora?

-Gondoltam megleplek.

-Hát azt sikerült. Nagyon finom illata van.- elengedtem és az asztalhoz ültem. 

Tettem egy adaggal magamnak és neki is. Nagyon jól sikerült vacsora volt, isteni finom volt minden. Miután megköszöntem, elpakoltam az asztalról.

-Zuhanyozz le nyugodtan, addig elmosogatok.- mosolyogtam rá.

Jongin kiment a konyhából, én pedig elkezdtem a mosogatást. Még pár tányér hátra volt amikor Jongin hirtelen felkapott az ölébe. Nem volt már rajta ruha. A fürdő felé vette az irányt, majd ott lerakott a kád mellett álló mosógépre. A kád tele volt meleg vízzel és rengeteg habbal.

Kai vetkőztetni kezdett közben ahol csak ért csókolt. Minden érintésénél a hideg rázott. Lekerült rólam az összes ruha Jongin pedig újra megemelt és óvatosan a kádba rakott, majd ő is bemászott mellém. Beültem a lába közé neki háttal. Hátra dőltünk és csak élveztük egymás közelségét. Ez után a nap után másra sem volt szükségem, csak arra hogy vele lehessek. Az egyik polcról levett egy kis flakont és a hátamra öntötte tartalmát. Rózsa illata volt, a kedvencem. Gyengéden mosdatni kezdett, ami ellazított. A hátamról áttért a mellemre majd a hasamra. Érintései egyre jobban feltüzeltek. Ahogy éreztem, nem csak engem. A nyakamba csókolt, kicsiket szívott, néha megharapott. Teljesen libabőrös lettem. Már régen voltunk együtt, mindkettőnknek hiányzott a másik.

-Nem bírom.- morgott a nyakamba, ami felizgatott.

Kiszállt a vízből, engem is magával húzva. Csurom vizesen tepert le az ágyra. Rám mászott és ajkamat kezdte marcangolni. Áttért a kulcscsontomra majd a mellemet kényeztette. Hüvelykujjával majd nyelvével körözgetett bimbóm körül. Puszikkal lepte el hasam és vette lefelé az irányt. Szeméremdombomat csókolta, aztán megízlelt. Először lassan majd egyre gyorsabban használta forró izmát, később ujjával izgatta csiklómat. A levegőt nehezen vettem, éreztem hogy hamarosan elér a gyönyör első hulláma. A hajába túrtam és lejjebb nyomtam fejét. Értette mit akarok és begyorsított. 

-Ahh Jongiiin..méghh..ahh

Csak nyögni tudtam. Egyik keze visszakúszott mellemre amit megmarkolt. Hirtelen olyan gyorsan mozgatta bennem nyelvét, nem bírtam magam tovább tartani és a szájába élveztem, amit készségesen le is nyalt. 

-Finom vagy.- megcsókolt. 

Magam alá terítettem és félig éledező férfiasságát vettem a kezembe. Gyengéden húzogattam a bőrt majd miután meguntam nyelvemmel kényeztettem. Kicsiket és gyorsan körözgettem majd lassan a számba vezettem. Néha hangosan cuppogtam. Felfogta a hajam, hogy jobban lássa az arcom. Végig a szemébe néztem, ami csak jobban felizgatja. Éreztem ahogy megfeszül, tudtam, hogy még egy kicsi kell neki és elélvez. De nem engedte, felhúzott magához és megcsókolt. Szétnyitotta lábaimat és közéjük fészkelte magát. Egyből belém hatolt, amitől egyszerre nyögtünk fel. Lassan mozgott, mindvégig a szemembe nézve. Annyira jóleső érzés volt. Gyorsított tempóján, egyre mélyebbeket lökött. Lábaimat összekulcsoltam felette, hogy még mélyebbre tudjon hatolni. Mindketten hangosan nyögtünk minden egyes mélyebb lökésnél. 

-Ahh Jonginh..nehm bírom tovább.

A hátát karmoltam. A szobát hangos sikolyom és az ő férfias morgása töltötte meg. Még lökött párszor, majd egy mély lökésénél egyszerre elveztünk el. Pihegve feküdt rajtam, de nem húzódott ki belőlem. 

-Imádlak EunJi. 

-Én is. 

Mellém feküdt és magunkra húzta a takarót. Izmos mellkasára feküdtem, simogatni kezdett, amitől elnyomott az álom. 

Reggel arra keltem, hogy a kezemet valami szorítja. Meg akartam mozdulni de nem tudtam. Kinyitottam a szememet és akkor láttam, hogy a ki vagyok bilincselve az ágyhoz. Szabadulni akartam, de nem tudtam. Ficánkoltam, ekkor egy férfi nevetést hallottam meg. Jongin ott állt előttem egy fegyverrel a kezében, jobban mondva az én fegyverem volt a kezébe. Megszólalni sem tudtam, egy hang sem jött ki a számból. Semmit nem értettem. 

-Jó reggelt szerelmem. Remélem élvezted az utolsó együttlétünket. 

-Jongin...

-Tudod, nem csak te vagy az egyedüli bérgyilkos. Felbéreltek, hogy öljelek meg. 

A forró könny marta az arcom. Értetlen fejjel bámultam rá, nem akartam elhinni amit látok. 

-Ne aggódj, gyors leszek, nem fog fájni.- szorította meg az arcom -De azért hiányozni fogsz. 

Ellépett mellőlem, én pedig próbáltam szabadulni, de mindhiába. Rám emelte saját fegyveremet, én pedig összeszorított szemekkel vártam, hogy meghúzza a ravaszt. 

-Szeretlek. 

De ezt már nem hallhattam mert a fegyver elsült, én pedig örök álomba merültem. Így végződött az életem, az végzett velem, akit mindennél jobban szerettem. 

Unrequited Love

Szerelem. Viszonzatlan.

Ez a két szó tökéletesen elmondta, milyen "kapcsolatban" élek. 10 évesen már elterveztem az életemet. Sikeresen felvételizek egy  középiskolába, amit sikeresen el is végzek, majd onnan egy főiskolára megyek ahol kitanulom álmaim munkáját, közben beleszeretek életem nagy szerelmébe. Csodálatos házban fogunk élni két gyerekünkkel és boldogok leszünk. Gyerekes álom volt csupán.

Tizenhat évesen megismertem azt a fiút, akivel le tudnám élni az életemet. Legalábbis azt gondoltam, mindig is álmodozó voltam, sosem a valóságban éltem.

Már első találkozásunkkor levett a lábamról, nem tudtam neki ellenállni. Az első csók emléke örökké megmaradt. Az első kedves szava, az első érintése, ha rá gondolok hasamban a pillangók lassan örvényt kevernek.

Ez mind csak hazugság..

Soha nem beszélt arról, hogy szeretne, sosem dicsért, de mégis, legbelül éreztem, hogy szeret.

Sokat veszekedtünk, minden apró dolgon vitatkoztunk. Napokig nem találkoztunk. Minden veszekedésnél megfogadtam, hogy nem keresem többet, ha ennyit jelentettem neki, akkor nem éri meg vele foglalkoznom, majd találok mást, jobbat, aki megbecsül és fél elveszíteni. Aha.. Még ha be is tartottam volna amit mondtam. Sosem bírtam ki, hogy ne én kérjek először bocsánatot, még akkor is, hogy ha nem én voltam a ludas. Talán ezért is érezte, hogy bármit megtehet, mert én mindig megbocsáttok neki. Egyszer sem történt meg, hogy ő kért volna először elnézést, sosem tudtam meg, hogy mennyit érek neki.
De ez mind nem érdekelt, annyi bőven elég volt, hogy velem van.

Teltek a hónapok, majd eltelt az első év.

Én bolond számítottam rá, hogy talán majd most, ha nem is mondja ki, de éreztetni fogja velem, hogy tényleg szeret. De naiv voltam, óriásit csalódtam.

Jól van, akkor biztos kell neki egy kis idő még, hogy ő is tisztában legyen az érzéseivel. Bizakodva vágtam bele a következő évbe.

Rengeteget találkoztunk, határozottan is kijelenthetem végre, hogy mindent tudunk a másikról. A szokásait, a kedvenc elfoglaltságait, a másik családjáról, barátairól, de egy dolgot még mindig nem tisztáztunk, az érzelmeinket. Ő nem hozta fel, én pedig túlságosan féltem megkérdezni tőle.

Akár hányszor csak megkérdezik van e barátom, csak azt válaszolom, hát valami olyasmi.. Milyen válasz már ez? De nem is tudom mit válaszolhatnék erre a kérdésre. Ha együtt vagyunk mint két szerelmes, de ha társaságban vagyunk, mintha nem is ismernénk egymást. Szánalmasnak érzem magam.

Ha nem százszor, akkor egyszer sem b*sztak le, hogy miért vagyok még vele. A válaszom mindig csak annyi, mert nem tudom. És tényleg. Nem tudom elképzelni, mi lenne velem nélküle. Állandóan magam előtt látom mosolygós arcát, vagy érzem férfias illatát. Csupán a hangja megnyugtat, vagy ha csak rám néz. A legrosszabb pillanataimban is ott van mellettem. Mindig biztat vagy éppen felvidít ha arra van szükségem.

Néha elgondolkodok rajta, vajon eszébe jutok e néha napján.

Tizennyolc éves létemre végre beláthatnám, hogy az álom lehet rémálom is. Talán csak kihasznál, talán szeret. Ő se tudja és így sajnos én sem. Talán elpocsékoltam rá két évet, talán életem legszebb két évét töltöm vele.

Még mindig vele vagyok, ma is várom, hogy megcsörrenjen a telefonom azt jelezve, hogy ma találkozunk.

Talán látjuk egymást, talán nem.
Talán szeret, talán nem.
Talán szüksége van rám, talán nem.
De egy biztos, nekem igenis szükségem van rá, igenis szeretem.

My little soldier 1.rész (Taeyang)

Nem szabadna felbontanom..

…Köteles két évre bevonulni, és a hazát védelmezni…

Többször is átolvastam a levelet, de ennél a mondatnál mindig megakadtam.  Nem tudom felfogni, hogy itt hagy. Itt kell hagynia pontosabban.

Kedvesem nincs még itthon, késik, de felhívott telefonon, hogy nem kell aggódnom, siet haza.

…két évre…

Nem tudom felfogni, az túl sok idő nélküle. Ki tudja hová viszik majd, és milyen messzire. Nem kellett volna felbontanom a neki címzett levelet. Nem is szokásom, de mikor megláttam a katonai pecsétet a levél sarkában, a szívem összeszorult, és nem bírtam a kíváncsiságommal. Tudnom kellett, mégis mit akarhatnak. Persze tudtam, hogy a levél mit tartalmaz, de nem akartam elfogadni a tényt, hogy itt kell hagynia.

-Kicsim, megjöttem.

Hallom, ahogy leveszi a cipőjét, kabátját és felakasztja azt a fogasra. Nem csoda, hogy kabátot visel, hiszen elég hideg az idei ősz. Én a kanapén ülök összeroskadva, de mikor hallom, hogy közeledik felém, erőt veszek magamon, hogy neki legalább ne legyen olyan nehéz a búcsúzás.

-Szia!- ugrok rögtön a nyakába, ahogy megpillantom őt. -Már hiányoztál!

-Azt gondoltam. Fél napot sem bírsz ki nélkülem.- mosolyog boldogan, mit sem sejtve arról, hogy mi várja.

 -Na és ha nem bírom ki?- dugom ki rá nyelvemet, kicsit durcás arckifejezéssel. -Ne röhögj már ki.- nevetek most már vele én is.

-Jól van na.- kap fel a karjaiba és pörget meg. Mikor lerak, egy hatalmasat morran a hasa, jelezve nekem, hogy elég éhes, és pótlást követel.

-Na gyere te éhenkórász! Finomat készítettem, a kedvencedet.

Sietősen megterítettek neki, nehogy nekem itt éhen haljon. Leült az asztalhoz és csak nézett. Mindig ezt csinálja, elfoglalja helyét és csak bámul rám csillogó szemeivel. Gyorsan elé rakom a felmelegített ételeket és végre én is lehuppanok mellé. Mosolyogva nézem, ahogy elfogyasztja az ételeket, látom, hogy ízlik neki, majd hirtelen beugrik elmémbe az a mondat. 

Arcomról lefagy a mosoly, és a könnyeimmel küszködöm, nem akarom, hogy lássa. Lesütöm szemeimet és az asztallapot kezdem el bámulni, mint ha az annyira érdekes lenne. Meleg keze miatt kiráz a hideg, ahogy végig simít kézfejemen. Istenem, mi lesz velem míg távol leszel?

-Mi a baj?- aggódó arcán gyengéden végig húztam ujjaimat.

-Leveled jött. Sajnálom, nem szabadott volna elolvasnom, hiszen csak rád tartozik de..aki küldte..én..

Nem tudtam befejezni, mert fogvatartott könnyeim kiszabadultak és arcomon találtak menekülő utat.

Szegényem, azt se tudta miről beszélhetek. Kivette a kezemből a levelet, majd olvasni kezdte. Végig arcát figyeltem, amit annyira szeretek, azt a puha és selymes arcát.

Mindig mosolygós pofija most néha megfeszült, még a levegőt is nehezebben vette. Mikor befejezte a levél kielemzését, rám emelte csokoládé barna szemeit. Talán kicsit könnyes volt a szeme, de erőt vehetett magán, mert rám vigyorgott.

-Ezen mi olyan vicces?- esett le az állam, hogy egy ilyen dolgon nevetni tud.

-Az, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni. Hamar el fog telni az a két év. Elmegyek, és máris itthon leszek. Azon sem kell aggódnod, hogy valami baj történne, mert én mindig óvatos vagyok és vigyázok magamra.

Két év.

Mekkora súlya lehet egy mondatnak, egy kijelentésnek. 

Hihetetlen, hogy még ilyenkor is az jár az eszében, hogy nekem mi a legjobb. Ezt csodáltam mindig is benne, mindenki sorsa és kedve fontosabb a sajátjánál.

Szépen lassan megnyugtatott, én is próbáltam nem arra gondolni, hogy el kell mennie egy kis időre. Igen, így kell felfognom, csak egy rövid időre megy el és hamarosan visszajön hozzám.

Elpakoltam az asztalról, majd elmosogattam. Taeyang, ha jól hallom zuhanyozni ment. Sietve törölgettem el a nedves tányérokat és már rohantam is szerelmem után, hogy egy kicsit romantikázhassunk. Kopogás nélkül benyitok hozzá. Mintha agyunk egy húron pendülne. A kádban meleg víz, sok-sok habbal, ahogy szeretem, és ott ül ő, akit annyira imádok, engem várva.

 Komótosan levetkőzök, hogy egy kicsit húzzam az agyát. Ő persze tudja, mit akarok eléri lassú vetkőzésemmel, ezért kiszáll a kádból, összecsöpögtetve mindent, meztelenül, és letépi rólam a ruhákat. Kezemnél fogva kezd el húzni a meleg víz felé, először ő majd én szállok be. Beültet lábai közé, hogy a hátamat tudja szivaccsal kényeztetni.  Gyengéden átölelt, miután megunta hátam mosdatását, és kontyomból kilógó tincseimmel kezdett játszadozni. Még a hideg is kirázott tőle, ismét.

Egyórás ellazulás után a bőrünk, öreg néniket is megszégyenítően, ráncossá vált. Csiga lassúsággal felöltöztünk, vagyis Tae egy boxert, én pedig egy francia bugyit és egy hozzáillő kis toppot. Szép nyugodtan bemásztam szerelmem mellé az ágyba, aki már alig láthatott, annyira álmos volt. Gyorsan bekentem még lábfejem és lekapcsoltam a villanyt. Felkúsztam Taeyanghoz és szorosan hozzábújtam. Pár perc múlva már mélyen aludt, ezt egyenletes szuszogásából tudom.

A gondolatok nem hagytak nyugodtan aludni, sőt szinte sehogy sem. Alig aludtam. Mindvégig azon agyaltam, milyen lesz a búcsúzás. Ettől féltem a legjobban, sosem szerettem búcsúzkodni. Se amikor iskolát váltottam és régi barátaimtól kellett elválnom, se akkor, amikor nagypapám hagyott itt és ment egy sokkal csodálatosabb és nyugodtabb helyre, a Mennybe. Valami szakadást hallottam, de nem kintről, hanem belőlem, a szívemből. A seb, ami távozása után megmaradt, felszakadt. Pityeregni kezdtem, halkan, nehogy felébresszem őt. Fejemre húztam a takarómat és hagytam, hogy felszívja a sós nedveket, majd lassan papám emlékével álomba merültem.

Egy hét telt el a levél érkezése óta, és még egy hét van hátra a bevonulásig. Mára várható az egyenruha.

Csengetnek.

Taeyang szülei azok. Megnézik fiúkat az öltözékben, amit két éven keresztül viselnie kell. Gyermekük fogadja szüleit, én a konyhába serénykedek, hogy minél kedvesebb legyen a fogadtatás. Tae mamája lép be hozzám a konyhába és puszival köszönt, majd édesapja is felesége példáját követi. Beinvitáljuk őket a nappaliba majd helyet foglalnak a kényelmes kanapén. Visszarohanok a konyhába, ahol a még meleg süteményt felszeletelem, szépen kiszedegetem egy tálcára majd a mögöttem álló fiúnak adom azzal a kéréssel, hogy kínálja meg szüleit. Visszafordulok a szekrényekhez és az egyikből kiveszek négy poharat, amit szintén tálcára teszek. Benyúlok a hűtőbe, hűsítő üdítőt keresve, és találok is, majd kiviszem a poharakkal együtt.

Kellemes beszélgetésünket a csengő zavarja meg. Biztosan a postás. Felállok helyemről és az ajtóhoz sietek. Udvariasan köszönök miután kinyitottam az ajtót és veszem át a csomagot. Köszönetként csak biccentettem egyet, a postás elment.

A csomagot Taeyangnak adtam, hogy vegye fel a benne található, számomra egyáltalán nem szimpatikus ruhát. Elindult a megszokott irányba, a szoba felé. Pár perc múlva teljes katonai szerelésben lépett ki az ajtón. 

Erőltetett mosoly volt látható arcán.

Szülei örömmel és büszkeséggel tekintettek fiúkra, de én..Nos igen, bennem összetört valami. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy bármi megtörténhet. 

Tartanom kell magam, nem láthatják a szülei, hogy összetörtem, főleg nem szerelmem. 

Édesanyja állandóan dicsérte a ruhát, amit én a legszívesebben a tűzbe hajítottam volna.

Egy óra múlva szerencsére elmentek, nem bírtam volna tovább ezt a jó pofizást.

-HannAh..gyere ide.- szorít magához mikor már csak mi voltunk a házban.

-Nem bírom elviselni, nem akarom elfogadni, nem hagyhatsz itt.- sírtam.

-HannAh kérlek, légy erős, ígérem minden nap írok neked.- arcomat két keze közé fogja -Levelekkel fogjuk tudatni, hogy minden rendben. Így jó lesz, elhiszed nekem ugye?

Csak egy aprót bólintottam. Így könnyebb lesz, tudni fogom, hogy minden oké vele és majdnem olyan lesz, mintha mellettem lenne.

Az idő gyorsan telt. Az utolsó egy hetünket kettesben töltöttük. Talán ennyi ideig még nem is voltunk együtt. Feltöltődtem energiával, nekem kell itthonról támogatnom, hogy végig tudja csinálni az egészet. 

Itt állunk a reptéren. Rengeteg bevonuló katona várja a gépet, ami ki tudja, merre viszi őket. A fiatalabbaktól szerető szüleik vagy ahogy körbetekintek, barátnőik búcsúznak. Az idősebbek már kis csemetéiket is hosszú időre itt hagyják. 

Taeyang szülei nincsenek itt, el kellett utazniuk üzleti útra, így csak én vagyok vele. Kellően távol megállunk, hogy csak egymásra figyeljünk.

Mosolyog, még itt is mosolyog és csak rám, senki másra.

-Ígérd meg, hogy jó leszel, és nem csinálsz semmi rosszat otthon. Nehogy arra jöjjek haza, hogy számos házibuli után már semmi sem maradt.

-Ígérem te gyagya.- mosolygok rá, majd hirtelen, én sem tudom hogy mitől, de arcomon egy könnycsepp folyik végig.

Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a felszállást. Köszönjük!

Mindketten a hangosbemondó felé kaptuk fejünket. Testem megremegett.

-Kicsim, minden nap írsz ugye?- kapaszkodtam erősen izmos karjába. Kétségbe voltam esve.

-Minden nap! Soha nem fogok úgy lefeküdni, hogy nem gondoltam volna rád a nap 24 órájában, 1440 percében és 86 400 másodpercében.

-Annyira hülye vagy.- nevetek végre én is vele.

-Tudom.- puszil arcon, majd számra.

El akar húzódni, de nem engedem neki, visszarántom és ajkaira tapasztom enyéimet.

-HannAh - sóhajat számba -ne akard, hogy itt neked essek! A tegnapi nem volt elég? Na jó ez sosem elég.

-Idióta vagy.

A 125-ös repülőgép tíz perc múlva indul.

-Mennem kell. HannAh..- megcsókolt. Hosszan csókoltuk egymást, nem lenne elég millió csók sem.

-Tudom. Vigyázz magadra.- utoljára megöleltem, szorosan, hogy illatát magamba szippanthassam. -Szeretlek, nagyon, nagyon.

-Én is mindennél jobban szeretlek.- majd az utolsó csókot követően megindult a 125-ös feliratú kapuhoz. A kapu előtt még visszafordult, megállt. Rögtön rohanni kezdtem és egyenesen a nyakába ugrottam. Erősen rátapasztottam ajkaimat az övéihez, nem akartam elengedni. A karjaiban tartott. Miután elváltunk egymástól egymás szemébe néztünk.

-Szeretlek szerelmem.- majd lerakott.

-Én is nagyon szeretlek életem.- a könnyeim újra útnak eredtek. -Menj, mert lekésed a géped.- mosolyogtam rá.

Megfogta táskáit majd hátat fordítva elindult. Már távolodott, de addig akartam látni, amíg csak lehet. Hirtelen megfordult és elkiáltotta magát: -Szeretlek Kwon HannAh!

Bömbölni kezdtem.

-Én is szeretlek te nagy majom!- kiáltottam én is.

Mindenki minket bámult.

Taeyangnak muszáj volt mennie, de még láttam, hogy rám mosolyog, majd rátér arra a folyosóra ami elvezeti ahhoz a géphez, ami távolra viszi, messze, el tőlem.