Néha, csak úgy elgondolkodom mi lett volna ha, ... Sosem tudom meg, hiszen a múlton nem lehet változtatni.
Amikor Veled vagyok, egy olyan valaki lehetek, akit más nem ismer Rajtad kívül. Melletted boldog voltam, a fellegek közt lebegtem. Veled, Miattad szárnyaltam. Egyszer sem gondoltam, hogy egy Hozzád hasonló ember lesz mellettem, aki velem van jóban és rosszban. Akire akkor is lehet számítani, amikor másra nem. Veled át tudtam evezni a problémáimmal megtelt vizeken. Te voltál az, aki nem hagyott magamra. De most, hogy elmentél sötétség vesz körül. Olyan érzés, mintha saját kezűleg taszítottál volna a mélybe.
Zuhanok. Egyedül.
És már nem jössz többet, hogy segíts rajtam. Már nem.
Te képes voltál a körülöttem lévő falakat lebontani, amit most újra és sokkal erősebbre építek.
Elzárkóztál előlem. Már nem tudom, mi van Veled.
Sosem voltál egy könnyű eset, ahogy én sem, és talán ez volt közöttünk az a kötelék, ami egyben tartott minket.
Haldoklom. Az egyetlen gyógymód Te vagy, aki most elment és örökre magamra hagyott.
Megpróbálok újra talpra állni, ami eddig sosem sikerült. Mindig visszatértem Hozzád, és most akár mennyire nem akarok, nincs más választásom, a szívem erősebb az eszemnél. A remény még mindig bennem él, de legbelül tudom, hogy semmi esély.
Én nem kereshetlek, Te pedig nem fogsz. Ahhoz túl makacs vagy. De az is lehet, hogy egyszerűen már nem is kellek Neked. Találtál magadnak szebbet, jobbat. Kinek kell egy önbizalom nélküli lány, aki még a legegyszerűbb fiúk figyelmét sem kelti fel?
Soha nem értettem mi fogott meg bennem, hogy miért találkoztunk.
Sokat olvastam már a reménytelennek tűnő szerelemről, a sok problémáról, de mindenki meg tudta oldani és a végére együtt lehettek. Akkor mi miért nem találtunk rá megoldást? Miért választottad a könnyebb de mégis fájdalmasabb utat? Én tudtam volna és tudok is Rád várni, de van, hogy a lehetetlen miatt feladom és olyan dolgokat teszek, amivel ha Neked nem is, de másoknak fájdalmat okozok.
Nem volt bátorságom az öngyilkossághoz, így én is az egyszerűbb utat választottam, fájdalmat okoztam saját magamnak. Ha csak rövid időre is, de megfeledkeztem arról a fájdalomról, ami szétszaggatta Érted dobogó szívemet. És Te erről mit sem tudsz. Mindenki tudta, hogy megváltoztam, hogy valami furcsa rajtam, bennem. Igen, egy darabot téptek ki belőlem. Azt a darabot, ami éltetett. Nem tudom, meddig bírom még Nélküled, de közel a vég, ezt még érzem.
Az egészségem hanyatlásnak indult. A szervezetem lassan egy haldokló emberéhez fog hasonlítani, de miket is beszélek, hiszen magam is haldoklom.
Észre sem veszed. Miből is vennéd, nem látsz, és már nem is akarsz.
Olyan dolgokon változtattam, amiket tudom, hogy nem szeretsz, hátha így könnyebben felejtek, de nem így történt. Nélküled más lettem. Lelketlen szobor. Mosolygok, mert elvárják, hogy normális emberi életet éljek, de fáj felfelé görbítenem a számat. Minden fáj. Fáj látnom mások boldogságát, az pedig még inkább, hogy mióta nem vagy velem, a szerelmes párok tömkelege jelent meg körülöttem. Mintha csak erre az alkalomra vártak volna.
Már a dühkitöréseimet sem tudom elfojtani magamban. Nem tudom visszafogni magam és a haragom azokon csattan akik meg sem érdemlik. Neked kellene elmondanom mi bánt, Veled kellene vitatkoznom és nem másokkal. Mert a kiváltó ok Te vagy! De a szeretet amit érzek elnyomja mindazt amit ki kell adnom magamból.
Így hát feladom, és magamban őrlődök Miattad, és amiatt, hogy mennyire ostoba voltam, amikor Beléd szerettem. De a szerelem útjába nem állhat semmi, pedig most lehet jobban jártam volna...
