Happen ending (EXO Sehun, BTS V)

Két éve már. Két éve, hogy kilépett az életemből és magamra hagyott, csak mert ő szabad akar lenni. Nem értem miért gondolta azt, hogy kalitkába zártam, hiszen sosem mondtam meg neki mikor mit csináljon. Nem tiltottam, hogy igyon, vagy hogy a barátai helyett engem válasszon. Nekem is fontosak a barátaim és én sem örülnék neki, ha szabályoznának. Mindent megadtam neki ami csak tőlem telt, mégis elhagyott. A szakításunk után azonnal jelentkeztem egy távoli egyetemre. Összetörtem és mindenki azt mondta, hogy a távolság majd segít. De egyáltalán nem volt igazuk. Minden magam mögött hagyott várossal nőt bennem a fájdalom. Felélénkültek az emlékek és belevésődtek az elmémbe. Barátnőim, akik velem tartottak az egyetemre, nem hagyták, hogy felemésszen a csalódottság. Megcsorbult az önbizalmam, nem volt kedvem semmihez sem,inkább kuksoltam a szobámba, minthogy bulizzak és új pasikkal találkozgassak. De ezt Soomin és Eunah nem így tervezte. Azt akarták, hogy újra éljek, vidám és boldog legyek, de túl gyenge voltam ehhez. Szükségem volt a lányokra, különben még ennyire sem lettem volna képes. Akárhányszor próbáltak rávenni, hogy menjek bulizni, vagy csak igyunk meg valamit, csak húztam a számat és kitaláltam valamit, hogy ne kelljen mennem. Ez így ment egészen az őszi szünetig, mikor megelégelték, és az egyik este elhurcoltak a partra, ahol a sulis diákok minden hétvégén kipihenheti az iskola miatti stresszt. Akaratom ellenére berángattak a zuhanyzóba, megmosták a hajam, kicsinosítottak és egy csoda szép ruhát adtak rám. Hisztiztem, rángatóztam a kezeik között, de túl erőben voltak. Mint egy rongybabát, úgy húzogattak ide-oda. Legszívesebben üvöltöttem volna. Nem akartam menni. Vissza akartam szaladni az albérletbe, magamra zárni az ajtót és hagyni, hogy a lányok dörömböljenek az ajtón mindhiába. Kit érdekelnek az itteni pasik, mikor nekem otthon van az, akit szeretek.

A fülemet hangos zaj csapta meg. A feszültség kezdett alábbhagyni és egy kellemes érzés vette át a helyét. Felhagytam a rángatózással, és az ellenkezéssel, engedtem, hogy a zene átjárja a testem. Őszi szünethez képest az esti szellő meleg és kellemes volt. Rengeteg fiatal lány és fiú táncolt, utánozva testükkel a tenger hullámait. Átkaroltam a mellettem álló két lány derekát, vetettem rájuk egy hálás mosolyt, és elindultunk a bárpult felé, hogy igyunk valamit. Bevallom, még mindig nem tartottam teljesen jó ötletnek, hogy ide jöjjek, de valamilyen szinten, legbelül tudom, hogy ez a helyes. El kell felejtenem. Nem sírhatok utána örökké, nem leszek vénlány, és nem maradok egyedül életem végéig. Tudom, hogy a lányok jót akarnak és megpróbálom a lehetetlent, elfelejteni életem szerelmét és boldog lenni.
Már vagy az ötödik rövidet gyömöszöljük le a torkunkon, egyre jobb a hangulat. Minden pohárral nőtt a kedvem, hogy táncolhassak. Nem csak én, de Soomin lábában is benne volt a mehetnék. Felpattantunk és a tömeg felé vettük az irányt. A harmadik szám után elég volt a táncból. Szerettem volna egy hideg valamit inni, de valaki a kezemnél fogva visszarántott. Háttal álltam neki. A csípőmnél fogva tartott és egyre közelebb húzott magához. Az elején elég kellemetlenül éreztem magam de aztán egyáltalán nem zavart, sőt élveztem, hogy egy fiú ilyen közel van hozzám. Egy picit imponáltam is neki. Ide-oda tekergettem a hátsómat, a nyakához emeltem a kezemet és cirógatni kezdtem. Az hiszem kezdett hatni az alkohol és így le tudtam vetkőzni a gátlásaimat. Végre látni akartam, hogy mégis kivel lejtek éppen szexi táncot, ezért megfordultam, felpillantottam rá és a szemeim azonnal tágra níltak. A srác akivel táncoltam a világ leghelyesebb pasija volt. Hogy a fenébe talált meg ez a félisten pont engem, ebben a tömegben?  Gyönyörű sötét szemében elveszett a tekintetem. Csillogott a szeme, mintha arra vágyna, hogy megismerjen és elem lehessen. Vagy ezt csak beképzelem? És a mosolya...Omg! Hát bugyit is cserélhetnék, pedig nem csináltunk semmit.
Lassan a fülemhez hajol, belesúg valamit, de nem értem a hangos zenétől, viszont lehelete csiklandozza a bőrömet. Libabőrös lettem, izzadt a tenyerem és bizsergett a hasam. Annyira vágytam már arra, hogy hozzám érjenek, ráadásul még az alkohol is plusz löketet adott. Aztán hirtelen a semmiből megcsókolt. Olyan gyorsan történt minden, hogy a szememet nem tudtam lecsukni. Kezével közre fogta az arcomat. Lassú és finom csók volt annak ellenére, hogy milyen hamar volt az egész. Nyelve lomha mozdulatokat végzett az enyémmel. Annyira jó érzés volt. Istenem, nem tudom elmondani mennyire hiányzott már. Kényeztetése abbamaradt, elengedte az arcomat, rám mosolygott, mondott valamit, majd ott hagyott. What??
-Mi volt ez? -jöttek oda hozzám azonnal barátnőim.
-Miért hagy itt engem minden fiú? -szomorodtam el egy kicsit.
-Ugyan már! Ne kezd! -rivallt rám Soomin, majd folytatta. -Ez még nem jelenti azt, hogy végleg itt hagyott.
-Ja, mekkora lenne, ha másnap megjelenne nálunk. -szólt közbe Eunah, majd először komoly arcot vágva bámultunk rá, végül hangos nevetésben törtünk ki. Hála ennek a két marhának rögtön elszállt minden bánatom. A kis incidens után visszamentünk táncolni, ittunk még pár pohárral, majd ismét táncoltunk, de arra, hogy mikor és hogyan értünk haza arra már egyikünk sem emlékszik.
Fél tizenkettő felé ébredhettünk fel hangos kopogtatásra.
-Mmm valaki nyisson ajtót. -nyögtem valahonnan a két kanapé közül.
-Ahh.. -jött valamelyiküktől nem tetszésük kinyilvánítása. Átfordultam a másik oldalamra, és folytattam ott az előbbi tevékenységemet, ahol abbahagytam. -Tejóságosatyaúristenszentszűzanya! -mondta egy szuszra az a valaki aki ajtót nyitott. -Rögtön szólok neki. Addig várd meg a parknál, ha az megfelel. -hadarta gyorsan Eunah. Végre rájöttem ki nyitott ajtót vendégünknek. - Hyunji!!!! -visított a barna hajú lány rohanva felém, nyomában a szőkével, aki hangosan szakad a nevetéstől és a könnyeit törölgeti. -Öltözz, itt az a srác a buliból!
Rögtön felültem, kétségbeesett fejjel kémleltem körbe a szobába. -Ti most át akartok b*szni igaz? -a két lány rázni kezdte a fejét nemet intve. -Ezt nem hiszem el. Ilyen csak a mesébe van. -nem akartam elhinni, hogy tegnap ez a szőke liba megjósolta, hogy még találkozni fogunk. A két lány a földön fekve röhögött. -Ne röhögjetek! -csaptam a fejükre a tévéújsággal. -Nincs mit felvegyek, ő pedig lent vár a parkban. -berohantam a szobámba, kiszórtam mindent az ágyamra, keresve egy nadrágot és egy felsőt. Tíz perc keresés után megtaláltam a farmeromra és az egyik haspólómra. Gyorsan felkaptam magamra, majd a tükör előtt állva szörnyedtem el a saját látványomtól. Egy kóc a hajam, a sminkem elkenődve..fantasztikus, és nincs időm lezuhanyozni. Ide-oda rohangáltam a házba a fésűm után, de sehol nem találtam. -Khm.. -jött a hang a szobámból. -Csak nem ezt keresed? -vigyorog Minnie kezében a keresett tárggyal. Egy lépés elég volt hogy előtte megálljak, kitéptem a kezéből, majd egy gyilkos pillantás után visszaszaladtam a fürdőbe, gyorsan kifésültem a hajam, lemostam a festéket magamról, majd hogy elviselhetően nézzek ki, kentem magamra egy újabbat.
Miután a lányoktól is engedélyt kaptam, hogy így már távozhatok, lesiettem a parkba, ahol a titokzatos srác várt. Ott ült az egyik padon és engem bámult. Olyan gáz volt. Mégis mit mondjak neki? Még a nevét sem tudom. Persze. hogy tegnap nem paráztam ilyeneken mert részeg voltam, na de most... Lefagytam. Ott álltam mint valami idióta és vártam a csodára. A legszívesebben visszafordultam volna, de a fiú felállt és elindult felém. Ó anyám, pánikba estem. El akartam futni, inkább röhögjenek rajtam a lányok minthogy találkozzam vele. De már előttem is volt.
-Szia! Sehun vagyok. -isteneeeem de szexi mosolya van és milyen helyes.
-Sz-szia Hyunji. -most mégis mit kellene tennem? Kezet rázni? Vagy esetleg puszit adni neki? Nem kellett sokáig gondolkodnom ezen, ő lépett először. Puha párnáival tapadt az enyémre. Lesokkolt. Nem azért mert kellemetlen volt, hanem mert..ó anyám, hogy csókolhat valaki ennyire jól. Persze belegondolva lehet nem volt túl jó ötlet engedni ezt a csókot, na de könyörgöm, ki a fene tudna ellenállni ennek a pasinak. Azok az ajkak... Végem van Sehuntól. Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen lett vége. - Ne haragudj, kicsit elragadtattam magam. Remélem megbocsájtasz. -vakargatta zavartan tarkóját. Na ne az ott egy kis arcpír akar lenni? Elpirult? Istenem de édes. -Nem, semmi baj. -mekkora marha vagyok. Bár mi mást mondhattam volna erre? Elmosolyodott megfogta a kezem és a park felé indultunk.
-Hogy találtál meg?
-Nem emlékszel rám igaz? -vigyorgott rám.
-Nem, sajnálom. -pirultam el.
-Gólyabálon láttalak először, egy hosszú kék estélyi volt rajtad. A hajad be volt göndörítve és az egyik oldalra volt tűzve. -miközben mesélt mindvégig a távolba nézett. -A barátnőiddel voltál és amikor egy rövid időre magadra hagytak akkor odamentem hozzád és...
-Felkértél táncolni. -fejeztem be a mondatát, ő pedig helyeslően bólogatott.
Most már nekem is beugrott az arca. Rengeteget beszélgettünk és nagyon jól éreztem magam vele. Késő estig együtt voltunk. Amikor elváltunk egymástól megkérdezte, hogy megpróbálnám e vele. Nos, igent mondtam. Nem akartam kihasználni Sehunt, nem is fordult meg bennem ez az ötlet, de ha Sehun segít, hogy újra boldog legyek, akkor meg kell próbálnom vele.

Telt múlt az idő. Két hónapja vagyok együtt Sehunnal. Boldog vagyok, de valami mégsem jó. Valami hiányzik. Az első pár hétben a fellegek közt jártam, de most valami más lett. Nem érzem mellette azt a bizsergést amit kellene, nem forr a levegő köztünk. Sehun is megváltozott mióta megismertem. Rossz irányba ment a kapcsolatunk, és ezt a lányok is hangoztatták. Örültek, hogy végre nem búslakodok, de hogy most meg az ideg marcangol azt nem viselték el. Ideges voltam, ha szóba került Sehun, vagy ha valakin megéreztem az illatát. Már nem jártam el vele bulizni, már nem találkoztam vele. Ha a suliba megláttam, éppen valami fontos dolgom akadt. Lenézett, nem volt velem elégedett és meg akart változtatni. Rájöttem, hogy nekem nem ő kell, hanem akiért évekig odavoltam. Ha ő nem lehet az enyém, akkor senki sem kell. Miután erre rájöttem, nem foglalkoztam olyanokkal mint például, hogy más lányokkal bulizgat, de bevallom az sem érdekelt, hogy megcsalt. Inkább örültem neki, amikor rájuk nyitottam az ajtót. Megkönnyebbültem, hogy egy dologgal kevesebb ami miatt aggódnom kellett. Visszatértem a régi szerepembe, az otthon ülő jó tanuló diák lány szerepébe. Eunah feladta, nem volt több ötlete, hogy hozhatná vissza az élethez a kedvem, de Soomin nem volt ilyen könnyű eset. Nem fogadta el, hogy visszabújjak megint a jól megszokott szerepbe. Állandóan moziba, kajálni vagy vásárolgatni vitt. Nem akart összehozni senkivel, amiért nagyon hálás voltam, de azt nem hagyta, hogy egyedül legyek. Félt, hogy csalódottságomba valami ostobaságot csinálok.
Ma is éppen vásárlásból tartottunk haza felé, amikor a ház előtt egy ismerős kocsit pillantottam meg. Lefagytam. Minnie is megállt majd értetlen fejjel bámult rám, majd arra az irányba amerre nézek. -Te jó ég! -kapott a szájához amikor nyílt a kocsi ajtaja és kiszállt az a férfi, akit életem szerelmének tartok. Taehyung kezében egy hatalmas csokor rózsa volt. Lehajtott fejjel várta, hogy odamenjek hozzá, de nem volt merszem. Soomin a kezemnél fogva odasétált hozzá. Biztatás ként adott egy puszit az arcomra, elvette tőlem a csomagokat és felment a házba.
Csak álltunk egymás előtt. Nem tudtam mit mondani.
-Szia. Nagyon régen nem láttalak már.
-Két éve, hogy pontosítsak. -elég keményen csengett a hangom. Felkapta a fejét és bűnbánó pillantással nézett rám.
-Hallgass meg kérlek. Ez alatt a két év alatt rájöttem, hogy hibáztam amikor ott hagytalak.
-Hagyjuk ezt, nem akarom a hazugságaidat hallani.
-Kérlek. -hangja nyugodt volt. Igen, megpróbáltam mással lenni, de mindenkiben téged kerestelek és egyikben sem találtam meg azt, ami benned megvolt. Tudom min mentél keresztül, mindig tudtam mindenről. Soomin nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is elfelejtselek. Minden nap beszámolt arról, hogy mit csinálsz, kivel vagy. Már akkor megbántam hogy elengedtelek, amikor kimondtam azokat. Hazudtam neked és saját magamnak is. Bocsáss meg nekem. Tudom, hogy nehéz kérés, de nem akarlak még egyszer elveszíteni. Szeretlek és mindent megteszek, hogy újra az enyém légy. -hangja sosem volt még ennyire tiszta és őszinte. Könnyek gyűltek a szemembe. Én is vele akarok lenni, soha nem akarom elveszíteni újra. Nem tudtam mit mondani, a gombóc nem engedett szóhoz jutni. Rám nézett, arcán egy könnycsepp folyt végig. Még sosem sírt előttem. Hát tényleg ennyire hiányoztam volna neki? Nyakába borultam. Szorosan öleltem és sírtam a vállán. Mélyen beszívtam illatát, amit a két év alatt egyszer nem felejtettem el, de végre a valóságban is érezhetem, mert itt van mellettem.
-Soha nem engedlek egy még egyszer. Azt akarom, hogy örökre velem maradj. Nagyon szeretlek Hyunji. -szorosan ölelt. -Meg tudsz nekem bocsájtani? -hevesen kezdtem bólogatni és közben nagyokat szipogtam nyakába a boldogságtól.
-Úgy sajnálom.
-Mégis mit? -tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Festékes lett a fehér pulcsid. -törölgettem a szemeimet.
-Angyalom. -mosolygott és újra megölelt.
-CSÓKOT, CSÓKOT... -jött a fejünk fölött a hang. Két barátnőm az ablakba lógott és arra várt, hogy végre megtörténjen az ami a két év alatt mindkettőnknek hiányzott. Taehyung lerakta a rózsát, majd kezével közre fogta az arcomat, és összeérintette ajkainkat. Végre újra enyémek ezek az ajkak, végre itt van velem az akit mindennél jobban szeretek és soha többet nem válunk el egymástól.



Három évvel később...

Sokat köszönhetek barátnőimnek, hogy nem hagytak egyedül életem legrosszabb időszakában. Miután befejeztem az egyetemet, összeköltözünk Taehyunggal. Sosem voltam még ennyire boldog. Vagyis azt hiszem mégis lehetek boldogabb. Miután összeköltöztünk Taehyung megkérte a kezem és ha ez még nem lenne elég a boldogságunkhoz, egy lapáttal rátesz az is, hogy a pocakomban egy kis pocaklakó arra vár, hogy nap világot láthasson. Azt hiszem ezt nevezik igazi boldogságnak.

Miracle of December (EXO-K Baekhyun)

Karácsonykor az emberek a szeretteikkel töltik az ünnepeket, mindenki boldog és mindenki megtalálja a helyét ebben a koszos világban. Csak én nem. Mióta itt hagytál, nehezen viselem a karácsony hangulatát, a szerelmes párokat, a boldogságot. Megígértetted velem, hogy boldog leszek mással, hogy tovább lépek majd, és élem az életemet. Tudtam, hogy ezt sosem leszek majd képes betartani, de mégis megígértem, hogy nyugodt szívvel itt hagyhass. „Megígérem, Szerelmem!”  Még mindig visszhangzik a fejemben, és darabokra tépkedi szívemet, hogy hazudnom kellett neked akkor és ott.

Két éve nem voltam már a városban, de egy hete erről álmodom. Muszáj volt idejönnöm, egy hang hívott, a te hangod. Nem tudtam ellenállni, bármennyire is fáj itt lennem.

A csendes utcákat magam után hagyva nehezen, de elértem azt a kis házat, ahol együtt éltünk. Sötétség vette át az uralmat, a szomorúság és a magány, nem pedig a szeretet, aminek ilyenkor kellett volna. Félve kinyitom azt az ajtót, amit még együtt festettünk át, majd lassan belépek az otthonunkba. Az illatod azonnal az elmémig hatol. Eszembe jutnak a régi emlékek, és már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ahogy egyre beljebb sétálok, meg kell állnom a nappaliban. Hát, tényleg semmi nem változott azóta. Minden ott van, ahová te tetted.

„Mi az, hová megyünk?” – kezdtél már nagyon türelmetlen lenni a karjaimban. Tudtam, hogy nem szereted, hogyha bekötöm a szemed, de muszáj volt, nem akartam, hogy tudd, hová viszlek. „Már mindjárt ott vagyunk drágám!” Fújtattál egyet és hagytad, hogy vezesselek.

Sosem felejtem el azt a pillanatot. Az első évfordulónk alkalmából jött az az ötlet, hogy költözzünk össze. Féltem, hogy túl korainak tartod, de nagyon boldog voltál.

Befutottál a nappaliba, onnan a konyhába, majd a hálóba. Csak néztelek és mosolyogtam. Mindent alaposan átkutattál, majd mikor végeztél, elém álltál. Kétségbeesett arcot vágtál. Nagyon megijedtem, hogy mégsem tetszik. „Én nagyon sajnálom.” „Mégis mit?” – nem értettem, mire gondoltál. Lehajtottad a fejed, és a kezedben lévő ajándéktáskát szorongattad. Lassan felnéztél, és egy halvány mosollyal átadtad a kis táskát. „Ehhez képest nem nagy szám, de ez volt a legelső és gondoltam…” – a mondatot nem engedtem befejezni, azonnal az ajkaidra tapadtam. „Ez sokkal többet jelent bármi másnál.” Egy kép volt az ajándékom, az első közös képünk. „Tessék, tedd, ahová szeretnéd!” Elmosolyodtál, kivetted a kezemből, forogtál néhányszor a szobában, majd a kandalló közepére helyezted. „Itt mindig látni fogjuk!” Ahogy akkor rám néztél, mindennél többet jelentett.

Levettem a képet onnan, ahová te azt tetted és csak bámulom, a könnycseppjeim nyomokat hagynak rajta. A ruhám ujjával letörlöm, majd a kabátom mély zsebébe süllyesztem. Nincs erőm tovább nézni. A kezemet végig húzom a poros kandallón, nagy levegőt veszek és a konyha felé indulok. Amint belépek, érzem főztjeid illatát orromban és ízét a számban. Mennyi finomságot készítettél már nekem itt.  Az ablak melletti szekrényhez lépkedem. Ismét sírni kezdek.

„Minek akarsz ide egy szekrényt?” – kérdeztem idétlen fejjel, hiszen minden konyhai dolgot el tudtál pakolni, már nem maradt olyan, aminek nem lenne meg a megfelelő helye. „Emlékeknek.” „Miknek?” „Emlékek, mint a fényképek.” Mindig olyan áhítattal beszéltél az emlékekről, sosem értettem igazán. „Már nagyon sokszor említettem, hogy a képek megőrzik a legszebb emlékeket az életben. Ezért szeretném, ha itt is lenne. Azt szeretném, hogy minden nap, minden percben eszünkbe jusson majd minden együtt töltött pillanat.” Ittam minden egyes szavadat. Újra beléd szerettem, minden nap, minden mozzanatodba. Többet nem kérdeztem, szó nélkül megcsináltam, amit kértél.

Most már megértem, miért szeretted a képeket kitenni az egész házban, csak tudod, ezeket mind együtt éltük át és most, hogy egyedül vagyok, a legszívesebben az összestől megszabadulnék. Az összesről te nézel rám. Nem tudom miért, de egyesével lefordítom őket, hogy ne fájjon annyira. Mindegyikre adok egy csókot, ahogy akkor, amikor utoljára tehettem meg. Marja az arcomat a sós könny, de már nem bánom, érted nem bánom. Aztán előveszek egy poharat, de nem akármilyet, a kedvencedet. Mindig ebből ittál, a nagymamádtól kaptad, és nagyon vigyáztál rá. A víznek vas íze van, hisz már régen nem használtuk a csapot. Legszívesebben kiköpném, de nem érdekel semmi. Ha itt lennél velem biztosan nem engednéd, hogy akár egy kortyot is igyak belőle, de miket is beszélek, ha itt lennél, nem lenne elhagyatott a ház, és nem lenne vas íze a víznek.  A poharat visszateszem a helyére, és újra elindulok. A hálóba. Nem akarok bemenni, az ajtóban megállok, neki támaszkodok az ajtófélfának, és csak bámulok magam elé. Miért nem merek bemenni? Miért félek annyira? „ Az emlékek, kicsim, attól félsz.” Még a hideg is kirázott, amint meghallottam a hangodat. Azt az édes hangodat. Kétségbeesetten lépem át a küszöböt, hogy megtaláljalak a szobában. Körbenézek, de sehol nem vagy, már megint az elmém játszik csak velem. Csalódottan baktatok az ágyhoz, leülök, és ez olyan porfelhőt hoz létre körülöttem, hogy még az orrom hegyéig sem látok. Köhécselni kezdek a benyelt portól. És ekkor újra hallak. Csilingelő nevetésed betölti az egész házat. Felpattanok, hátha láthatlak akár egy percre is, de semmi, nem talállak. Körbe-körbe sétálok a szobában, nem nézve egyetlen képre sem. A gardróbhoz megyek, amit ki is nyitok, de bár ne tenném. A ruháid illata megcsapja az orromat. A mennyekben érzem magam, olyan angyali illatod volt. Kiveszek egy pólódat, azt, amelyiket tőlem kaptad a születésnapodra, és visszamegyek az ágyhoz. Útközben megállok a tükör előtt, de nem tudom miért, már évek óta nem törődöm azzal, hogy nézek ki. Most csak bámulom magam és a mellettem álló lányt. A tekintetünk egymásba fonódik, nem tudom róla levenni a szemem. Tudom, hogy nincs itt, mégis annyira valóságos, annyira igazi. „Megnézted már?” „Még nem, nem volt hozzá bátorságom.” „Ideje lenne megnézned, nem gondolod?” Nem válaszoltam, csak bólintottam, ő pedig biztatóan mosolygott rám. Meg akarom fogni a kezét, de amint közelebb érek hozzá, egyre halványabb, végül teljesen eltűnik. Tudom, hol kell keresni, ezért a padlás felé igyekszem.

„Na, hadd menjek fel!” – villantottam rá hatalmas szemeimet, de ez sem hatotta meg, pedig mindig be szokott jönni. „Nem, majd egyszer feljöhetsz, megígérem.”

Sosem engedted, hogy nézzelek, miközben festesz. Mindig elzárkóztál, azt mondván, hogy elterelem a figyelmedet, és nem tudsz koncentrálni. Pedig általában csendben voltam, na jó, sose ment igazán, mert mindig unatkoztam. Rossz szokásom volt, de sosem zavart téged. Elfogattad az összes hibámat.

Lassan felbaktatok a létrán. Kinyitom a nyikorgó ajtót és bekukucskálok. Nagy a sötétség, és mivel sosem jártam fent, nem tudom, hol a villanykapcsoló. „Balra, édesem.” Elmosolyodom, hogy te mindig tudtad, mit szeretnék. És most is tudod, még így is. Halkan eldünnyögök egy köszönömöt, majd miután sikerül felkapcsolnom a fényeket, elakad a lélegzetem. Arra számítottam, hogy egy poros kis asztal lesz majd középen néhány festménnyel, erre pedig egy gyönyörűen berendezett szoba tárult elém. Rengeteg képet festettél kettőnkről, a tájról. Most már betekinthetek a műveid segítségével a lelkivilágodba. Megcsodálhatok és én is olyan szemmel láthatok mindent, ahogyan te. Nincs merszem odaülni, ahol te is ültél, de éreznem kell téged. Óvatosan, vigyázva arra, hogy le ne verjek semmit, az asztalhoz megyek és leülök a rózsaszín virágos kis székedre. Megilletődve ücsörgöm, mozdulni is alig merek. Csak nézem, ami az asztalon van. Tele van ecsetekkel és festékekkel, na meg persze itt is egy kép. Bár ezen egyedül vagyok, éppen alszom. Ha most itt lennél, ezért kapnál! A francba már, hiszen nem vagy itt velem! Mit meg nem adnék, hogy velem lehess. Mérgemben az asztalra csapok. Lehajtott fejjel itatom az egereket. Miért is kellett ide feljönnöm. Miért? Kevés vagyok én ehhez. Lassan felemelem könny áztatta szemeimet, és az asztal közepén heverő borítékon megakad a szemem.  Arra várok, hogy felbontsa magát, mert, hogy én nem fogom az is biztos. Nem akarok ismét szembesülni magával a pokollal, elég volt egyszer, azóta minden nap maga az örökkévalóságig tartó gyötrődés. Szerelmem, miért csinálod ezt velem? Most bezzeg nem kapok választ. Felállok az asztaltól, és lefelé indulok, túl sok ez így. A lejáróból még visszanézek. A szék mellett állsz és a világos barna fafelületet bámulod, majd csodálkozva rám nézel. „Ne haragudj, de nem nézem meg.” Tudom, hogy csalódtál, de nem tudtam megtenni. Valamiért nagyon elálmosodtam és muszáj, hogy aludjak egy keveset, így visszamegyek a hálóba. Ugyanaz a huzat van a takarón, mint akkor, amikor utoljára együtt aludtunk. Bemászom a takaró alá és feléd fordulok, mint mindig. A párnádra teszem a kezem és simogatlak, mintha itt lennél velem. Csak megszokásból. Gyorsan elnyom az álom.

„Megjöttem!” – csuktam be magam után az ajtót. Különös volt, hogy nem rohantál rögtön elém, sőt nem is köszöntél. Körbe jártam a házat, míg végül a fürdőben találtalak meg. Összegörnyedve ültél és csendben szipogtál. Azonnal magamhoz szorítottalak. Fogalmam sem volt miért sírsz, de azt hajtogattam, hogy minden rendben lesz, erre te hisztérikusan sikítozni kezdtél és csapkodtál. Nagyon megijedtem, sosem viselkedtél így. A fejedet simogattam nyugtatásként, ám olyannal találtam szembe magam, amire soha sem számítottam. A hajad a kezemben maradt. Lassan elengedtelek, sokkos állapotban néztem a kezemben lévő szőke hajszálakat. Sírni kezdtél, én pedig csak bámultalak válaszra várva. Egy levelet adtál át, amit gyorsan olvasni kezdtem, te pedig csak sírtál. Leukémia. „Fél év.”- sírtál keservesen.

„Neeem!!” – riadtam fel rémálmomból. Minden este megálmodom ezt a napot. Patakokban folynak a könnyeim, és vészesen közelinek érzem a véget.

Fél éved volt csak hátra, a végső stádiumban voltál. Mindent megtettem, hogy meggyógyulhass, de mégis úgy érzem, mintha semmit nem csináltam volna. Hagytalak meghalni. Elvittelek különféle kezelésekre, megvettem minden orvosságot és minden vitamint, de még a fájdalmaidon sem tudtam könnyíteni. Tehetetlen voltam, láttam, ahogy szenvedsz mégsem tudtam segíteni neked. Minden percben imádkoztam, hogy meggyógyulj, de csak süket fülekre leltem, nem hallgattak meg. Azt kívántam, bárcsak én lennék a helyedben, hogy ne kelljen szenvedned. Istenem, miért nem hallottad meg a szavaimat?

Belebújtam a cipőmbe, majd a garázs felé indultam abban reménykedve, hogy még mindig ott van, amit akarok. A régi, öreg ajtó hangosan nyikorgott a késői órákban. A nagy sötétben semmit nem láttam, így emlékeimre hagyatkozva próbáltam felidézni, hová is tehettem anno. Néhány hangos csörömpölés és pár karcolás után, amit a kiálló szegek ejtettek rajtam visszatértem a házba. A konyhában megkerestem a gyufásdobozt és visszasétáltam a hálóba. Letekertem a kanna kupakját és szétlocsoltam a szobában. Mindent leöntöttem, nem akartam, hogy bármi más megmaradjon az emlékeken kívül. Még egyszer körbe néztem, majd fogtam a kabátomat és a benzines kannát, hogy ugyanezt elvégezzem a többi helyiségben is. Szomorúsággal és boldogtalansággal teli szívem egyre jobban kezdett verni, tudtam, hogy nemsokára találkozunk, hogy láthatlak és ez boldogsággal töltött el.

A bejárati ajtóban állva, kabátom mély zsebéből előkutattam a gyufát és a meggyújtott szállal a kezemben leguggoltam, hogy a kis lángocskából hatalmas, mindent pusztító tűz szülessen. Melegség járt át, ahogy végig futott az a picike láng az egész házon. Csodálatos volt. Lassan felálltam és elindultam következő és egyben utolsó célom felé. Az utcán megálltam és csak bámultam, ahogy a tűz felemészti otthonunkat, az emlékeinket, mindenünket.

Elködösült fejjel lépkedtem a kihalt utcákon. Csak egy dolgot láttam magam előtt, mégpedig téged az égő házban. Tudom, hogy rosszat tettem, és hogy sosem bocsátod meg nekem ezt, de ez volt a legjobb. Gondolataimból a szirénázó tűzoltó autók ébresztettek. Hiába sietnek, már semmi sincs akkori életünkből, minden hamuvá vált. Emlékké.

Végre megérkeztem. A Han folyó, amit minden egyes nap megcsodáltál. Most valahogy még csodálatosabb és megnyugtatóbb. Egy lélek sem járt erre, csak mi voltunk. „Szerelmem, megjöttem. Merre vagy?” – reménykedtem, hogy hallasz. „Már régóta várok rád!” – jelentél meg mellettem. Amint megpillantottalak elöntött a melegség. Gyönyörű voltál. Hófehér ruhában voltál és a hajad a vállaidra omlott, amibe néha belekapott a szellő. A holdfénye megvilágította arcodat. Boldog voltál. „Ha előbb meghallak...” „Ne hibáztasd magad!” – közelebb léptél hozzám, engem pedig hatalmába ejtett az érzés, hogy megérintselek, de féltem, hogy ismét elhagysz. A gondolataimban olvastál. Megérintettél, újra érezhettelek, ahogy puha apró kezed az arcomhoz ér. Egy csókot hintettem kezedbe, annyira boldog voltam. Végre örömkönnyek folytak szememből. Csak álltunk egymással szemben, én sírtam, te pedig mosolyogtál. Hüvelykujjaddal simogatni kezdtél. Újra éltem, visszahoztál az életbe, de hogy ez a pillanat örökké tartson muszáj lesz megtennem. „Készen állsz?” – bólintottam. Megfogtad a kezemet és a korlát felé húztál, aztán hirtelen megálltam. Ijedten fordultál felém, attól félve, hogy meggondoltam magam, de nem erről volt szó. „Egy újabb meglepetéssel készültem.” Leesett az állad, hogy még most is képes vagyok meglepni téged. A kabátzsebemből előhúztam egy kis dobozkát, majd letérdeltem eléd. Mindkét kezedet a szád elé kaptad, könnyek gyűltek a szemedbe. Azt akartam, hogy örökké az enyém légy. Hevesen bólogatni kezdtél, én pedig felálltam, megfogtam a kezed és felhúztam a gyűrűt az ujjadra. „Szeretlek!” „Én is nagyon szeretlek!” Lassan csókoltalak meg. Semmi nem múlhatta felül ezt az érzést. Boldog voltam, veled, akit egyszer elveszítettem, de most újra velem vagy és velem is maradsz mindörökre. A lábam elhagyta a talajt, tényleg repültem, nem csak a boldogság miatt, hanem mert te magaddal vittél. A csókot egy percre sem szakítottuk meg, úgy zuhantunk egyenesen a folyóba. A jéghideg víz azonnal átjárta a testem, de a következő pillanatban a melegség, és elvakított a fény, ami az új életembe vezet. Egy életbe, ahol örökké velem maradsz.

A fénykép, amit a zsebembe süllyesztettem, valahol ott úszkál a folyó sodrásában, és majd aki megtalálja, annak elmeséli ezt a történetet, hogy csodák igenis léteznek. Mert én részese voltam egy csodának, sőt még mindig a részese vagyok, és az is maradok ennek a decemberi csodának. 

Sm~

Hopeless Love (EXO K - BaekHyun +16)

~Hello mindenki!

Sajnáljuk, hogy mostanában nem igen van friss ( sőt egyáltalán nincs..) , csak egy kicsit kevés az időnk, mert munka, munka hátán van.. de ígérjük, hogy most már próbálunk időt szakítani a folyamatos frissítésre... persze, ha valakit még érdekelünk egyáltalán :$
Na mindegy is.. remélem azért nem felejtettek el minket, és most sok szeretettel fogatjátok tőlem ezt a kis Baekis ficit ^^
Sok puszi, HyunJi :)

                                                                                                                                                                   

-Kicsim fent vagy még?
- Mmm..
- Szeretsz?
- Ahaam..
- És megígéred, hogy öröké szeretni fogsz? Még akkor is, ha valami hülyeséget csinálok?
- Megígérem, csak aludjunk már!
- Szeretlek egyetlenem és szeretni is foglak halálomig.

Reggel finom illat csapja meg az orromat, ami azonnal kelésre késztet. Lábujjhegyre pipiskedve osonok ki a konyhába, ahol egy dalolászó BaekHyun épp, feltehetően reggelit csinál. Halkan mögé settenkedem és átkaroltam hátulról, mire egy kicsit megugrik.

-Jó reggelt életem! Jól aludtál? – fordul felém és egy kisebb puszit nyom homlokomra.
- Csodásan. De mi jót csinálsz? – válla fölött mögé lesek, de elém áll, hogy még véletlenül se lássam meg munkálkodását. – Na! – boci szemeimet belefúrom tekintetébe, mire arcán az izmok ellazulnak. Érzem, hogy ezt a csatát megnyerhetem.
- Jaajjj istenem egyelek meg. – csíp bele arcomba. – De ezt csak az ágyadba láthatod. Szóval, mars vissza.
- Ajhh .. Igenis főnők. – szalutálok unottan.
- Na akkor futás. – csípőmnél fogva menet irányba fordít, és enyhén bele csíp popsimba, mire megugrok és jobbnak látom, ha visszafekszem ágyikómba.
Pár perc múlva Baeki egy mindenféle finomsággal teli pakolt tálcával lép be szobámba. Azonnal felülök, és számat nyalogatva nézek végig a gusztábbnál gusztább ételeken. Még egy rózsát is vélek felfedezni, mellette egy borítékkal, amire azonnal lecsapok, de BaekHyun megállít mondván, hogy ezt csak akkor nyithatom ki, ha végeztem a reggelimmel. Nagy nehezen, de megértem, és a borítékot ott hagyom a vörös rózsa mellet. Egy gyors puszit kapok arcomra, majd Baeki elhagyja a szobát. Hmm.. furaa.
Mikor végeztem mohon kaptam a vajszínű boríték után és azonnal feltéptem.

„Remélem ízlett a reggeli, amit készítettem Neked. Minden rajta volt a tálcán, amit szeretsz. És tudom, mit gondolsz, de nem hizlalni szeretnélek, hogy utána eladhassalak a kannibáloknak jó pénzért. Nem is értem, hogy fordulhatott meg ilyen a fejedben.:D
Na de rengeteg meglepetés vár még a mai nap. Szóval most kelj fel és maradj a sárga úton Alice, ami a szobaajtó előtt kezdődik. „

-Alice? – kérdezem magamtól. – Yah Byun Baekhyun! Adok én neked olyan Alicet.

„Ui.: nyugi, Alice nem egy volt barátnőm, akivel most összekevertelek. Tudom, hogy SooMin vagy, a szerelmem.
         Szeretlek.”

-Ahj, de hülye vagy Kim SooMin. - csapok homlokomra és azonnal eszembe jut a mese, amire valószínűleg Baeki is gondolt.
Leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre és azonnal az ajtóhoz rohanok. Csigalassúsággal és töretlen mosollyal nyitom ki a falapot, ami mögött sárga rózsaszirmok vannak eldobálva egy kis utat formázva. Egy halk sikoly hagyja el számat és egy idióta vigyorral haladok végig a „sárga úton”, ami lassan vörös rózsaszirmokba torkollik. Csodálatos. Meglepetésemre a fürdő ajtóhoz vezetnek, ahova azonnal benyitok, tátót szájjal pásztázom körbe a helységet. 
Ez valami eszméletlen. Vörös szirmok és gyertyák mindenhol szanaszét, de még is remek összképet és harmóniát alkotva. A sarokba lévő kádban pedig hab magasodik, amelyen ugyan úgy rózsák vannak eldobálva. Egyszerűen káprázatos az egész.
- Remélem tetszik. – hallom meg mögöttem BaekHyun hangját. Lassan megfordulok, azonnal megölelem. – Életem te sírsz? – simogatja meg fejem búbját és hallom, hogy mosolyog.
- Csak meghatódtam, te lüke. – elszakadok tőle és egy csókot nyomok szájára. – Na de kihűl a víz, menjünk fürdeni. – fogom meg kezét és behúzom a fürdőbe, majd magunkra csukom az ajtót. Azonnal szerelmem édes ajkainak esek, aki csípőmet átkarolva von közelebb magához. Hasamba egy kellemesen bizsergető érzés kezd kialakulni, ami elindul egyenesen alfelem felé és ott megállapodik.
-  Hmmm.. – nyögök bele a csókba, és kezem elindul BaekHyun hasfalán lefelé.
-  Ne édes. - szakítja meg csókunkat. Ahh miért készít ki ez az ember? Szomorúan és egyben mérgesen nézek rá, mire elmosolyodik. – Még egy picit várnod kell, jó?- Nem jó!!
-  De már nem bírok várni.. - fújtatom.
-  Gyere, fürödjünk. – kacsint, és elkezd vetkőzni mire értetlenül bámulok rá. - Na? Mit állsz ott, vetkőzz!
- Nem! Én azt szeretném, hogy te vetkőztess. – fonóm össze karajaim mellem alatt.
- Kis telhetetlen. –vigyorog Baeki, majd megindul felém, egy gyengéd csókot hint ajkaimra és nem enged, nyelveink lassú táncot járnak, miközben csípőmre vezeti kezét és hátrálni kezd. Derekam a mosógépnek ütközik, amire szerelmem lassan felültet. Kezeit végig simítja felsőtestemen egészen pólóm korcáig, amit megragad és csókunkat meg szakítva óvatosan lehúzz. Szememet lehunyva, számat csücsörítve várom BaekHyun frissítő ajkait, de nem kapok belőle. Helyette nyakamon érzem meg forró párnát, amik lassan táncolnak végig bőrömön egyenesen dekoltázsomig. Nem bírom már, érzem, hogy teljesen elönt a vágy és ezzel hormonjaim is így vannak, akik már nagyon nem bírnak magukkal.
-Ahh..- kéjesen felnyögök és BaekHyun meztelen vállába mélyesztem körmeimet, amikor egy hatalmasa szívást érzek a melltartóból kidomborodó mellemre.
Kezeket érzek vállaimon, amik óvatosan letolják rólam a pántot, majd gerincemen végig zongorázva megszabadítanak melltartómtól.
- Ohh istenem, gyönyörű. –markol rá Baeki melleimre és vadul ajkaimra tapad.
- BaekHyun. - nyögöm nevét a csókba. Nagyon kívánom, rettenetesen. Lábaimmal átfonóm derekát ezzel közelebb vonva magamhoz és egy nagyobbat, de annál gyengébbet lökök csípőmmel, mire végre valahára ágyékunk összeér, ezzel mind kettőnkből egy nyögést kihozva. Nem távolodom el tőle azonnal, hanem minél lassabban és kínzóbban hullámoztatom testem, ezzel együtt fedett nőiességemet egyre erősebben nyomom merevedő tagjához. Ahh nem kéne oda az a kevés ruhaanyag.
- Ahhhh neehh - szakad el tőlem és fátyolos tekintettel mered rám. Miért kellet elszakadni, mikor ő is élvezi? Miért húzza az agyam?  –  Yah Kim SooMin! Mondtam, hogy ne most! – csíp pofimba, mire szomorúan nézek rá, de ő mit sem törődve velem lassan leemel a gépről, és lehúzza rólam a maradék ruhát, majd magáról is, és együtt beszállunk a kellemes vízbe.

- BaekHyun?- töröm meg kis idő után a csendet. Ugyanis nagyon nyomaszt valami. - Kérdezhetek?
- Csak nyugodtan. – kezei áttérnek derekamról a vállamra és most azt masszírozza.
- Miért kapom én ma ezt a sok meglepetést? Nem értem? – válasz nem érkezik, ezért folytatom. –  Évfordulónk lenne vagy valami más ünnep? Elfejtettem volna valamit? De én nem szoktam. - az utolsó mondatom inkább magamnak szólt nyugtatás képen, hogy szó sincs évfordulóról vagy ünnepről.
- Nee .. nem. Nem felejtettél el semmit. – hangjába kis félelmet érzek.
- Akkor? - fordulok felé?
- Csak .. - lesüti szemét - meg akartalak lepni ,mert szeretlek, és mostanában nagyon elhanyagollak a sok munka miatt . – mondandója közben egyszer se néz szemembe. Eléggé furcsa a viselkedése, de egyben olyan édes is. Legszívesebben most azonnal bezárnám a szívembe, hogy mindig közel legyen hozzám és soha senki más nem kaparintsa meg. Na jó ez kicsit önző volt, de na..
- Köszönöm. – emeltem fel fejét állánál fogva, és egy szerelmes csókba hívtam ajkait.
Megint fellobbant bennem, az a kellemes bizsergető érzés. Yaa Kim SooMin! Miért vagy te ennyire kanos, hogy egy csóktól már beindulsz?
- Oppa? – szakadtam el húsos ajkaitól és mámortól túlfűtött, ködös tekintettel néztem rá. Tudtam, hogy gyengéje, ha valaki Oppának szólítja.
Kezemmel lassan végig szántottam enyhén kidolgozott hasfalán egészen férfiasságáig. Baekhyun kicsit megrándult és már kezemért kapott volna. – Oppa miért hagyod, hogy szenvedjek? Pedig látod, hogy nagyon kívánlak és Oppa is engem. Miért nem okozhatok jót Oppának, hm? – nagyot nyelt. – Egész nap Oppa kényeztetését élvezhettem, de most én akarom Oppat kényeztetni. – csücsörítem. Sakk matt. Látom, ahogy ellazul, gyorsan összenyomom ajkainkat még mielőtt meggondolná magát és kezébe veszem hímtagját. Lassan húzogatom kezeim rajta, Baeki jóleső, mély morgásokkal fejezi ki tetszését, mire felbátorodva kicsit gyorsítok a tempón.
Elértem! Bevadult.
Kezei azonnal megtalálják melleim és keményen markolja azokat, majd egyik kezét szabaddá téve, lejjebb vándorol és szeméremdombomat masszírozza, egyre keményebben. Egy halk sikoly szökik ki számon és kezemmel még gyorsabb ütemet diktálok BaekHyun farkára.
-  Úristen SooMin. –nyög fel és hirtelen belém süllyeszti két ujját.
-  Áhhhhhh – hirtelen jött érzéstől elengedem már keményen álló tagját és vállába kapaszkodva nyögdécselek. Igen! Csípőmet még jobban nyomni kezdem, hogy ujjai mélyebbre tudjanak süllyedni, majd ritmusát felvéve mozgatom csípőm.
-  Baekkhhhyuunaahh ,haa ehhzt ígyhh folyhhtatod énnh…
- Pszt! – hallgattat el, majd ujjait kihúzva ölébe kap és meg se áll velem a hálóig.

Egyedül ültél a nappaliba egy borítékot szorongatva kezedbe és az órát bámultad. Idegesen doboltál a combodon, de a mosolyt nem tudtad lehervasztani arcodról. Miután BaekHyun elvitt ebédelni a kedvenc helyedre, sajnálattal közölte haza kell mennie. De előtte át nyújtott egy borítékot, amit csak akkor nyithatok ki, ha az óra fél 7-et üt, addig meg már csak egy perc. Szemeim már kiszáradtak, annyit bámultam az órát és nagy nehezen, de az az egy perc is eltelt és én azonnal feltéptem a csak BaekHyun által érintett papírt.

„Drága egyetlen szerelmem.
Bevallom hazudtam, mert nem haza mentem, hanem egy stúdióba. Ugyanis ma egy híres műsorba fogok részt venni, ami háromnegyed 7-kor kezdődik. Örülnék, ha bekapcsolnád a tv-t és megnéznéd, mert egy fontos bejelenteni valóm lesz az adás alatt, ami rád is vonatkozik és teljesen megváltoztathatja a jövődet.
A könyvespolcon, ahol tartód a CD-ket, találsz még egy borítékot és egy hangfelvételt is. Azt szeretném, ha a műsör után először a levelet olvasnád el, majd csak utána hallgasd meg a felvételt.
          Nagyon szeretlek egyetlenem.

Ui.: örökre.”

Ez érdekes. Vajon mi lehet az a bejelenteni való, ami megváltoztathatja az életem?
Egy mosoly terült el arcomon. BaekHyun bizonyára be akarja jelenteni, hogy már lassan másfél éve barátnője van, aki én vagyok. Biztos, hogy ez lesz!
Azonnal a kapcsoló után nyúltam és keresgélni kezdtem, hogy vajon milyen műsör is lehet, ugyanis azt nem közölte. Egyszer csak a sok csatorna között megláttam BaekHyun mosolygós arcát.
Ohh istenem. Milyen helyes. És az én barátom, az én szerelmem.

- Üdvözlünk mindenkit! Mai vendégünk: a mindenki által annyira imádott és ismert Exo K, oszlopos, aranyhangú tagja, Byun BaekHyun.
- Üdvözlök mindenkit BaekHyun vagyok. – integetett aranyosan és elkezdődőt a beszélgetés.

 Átlagos dolgokról kezdték a beszélgetést és inkább a közelgő Exo albumra tértek ki, amiből én már Baekitől hallottam élőbe egy kis részletet. Nyuhuhuu*_*

- És mi a helyzet a magánéletedben? Gondolom, ennyi munka mellet nincs időd a párkapcsolatra. – felegyenesedtem és közelebb hajoltam a tv-hez.
Most mindenki megtudja!
BaekHyun hallgatott és hirtelen mintha szája lefelé görbült volna, de rendezte vonásait és egy mosolyt erőltetett magára. Mit jelentsen ez?
- Ami azt illeti. – vakarta meg tarkóját - Most jelenleg boldog párkapcsolatban élek másfél éve. – mosolygott. Akkor az előbbi biztos, hogy az idegesség miatt volt. - Fújtattam.
- Ohh és ki az a szerencsés mesélj róla. - hajolt közelebb izgatottan a műsorvezető BaekHyunhoz.
Baeki vett egy mély levegőt, majd kifújta és szemével azonnal az őt vevő kamerát kereste, hogy abba mondja monológját.
- Nagyon szép és aranyos. Gyönyörűen mosolyog, és amikor nevet a szívem kihagy egy ütemet. Teljesen beleszerettem már első látásra. Imádom, úgy ahogy van. – a kis beszéd alatt a hangvétele, olyan szomorkás, de még is boldog volt. Megrémiszt, de biztos csak a rajongók véleménye miatt ilyen.
- UHHH!! És ki az a szerencsés? Elárulod? –kérdezte kíváncsian az MC.
- Öhhhh..
Megijedt! Láttam rajta, hogy fél és szomorú. Rossz előérzetem van.
– A nevee.. Kim.. – mindenki előre hajol és csak BaekHyunra mered.
Elhittem. Én naiv elhittem. Már leeshetett volna a mai nap reggelén. Képkockák ugrottak be a mai nap boldog pillanataival. Hát perszee..
Egy könnycsepp gördült le szemem sarkából és megszűnt körülöttem minden. Csak BaekHyun szájának mozgását láttam. Ami most nem az én nevemet formálta.

Minden ablak nyitva. A nyári éjszaka ellenére tombol a vihar. A hideg szél tornádóként csap át a lakáson mindent felborítva. Az összetépet papírok és párna maradványok kisebb hurrikánt alkotva söpörnek végig a padlón. Egy két kisebb anyag és papírdarab megakad egy-egy porcelán és üvegszilánk maradványba a többi meg szabadon száll ki az ablakon, ahogy az élet is kiszállt mikor elmentél, de magad után hagytál valamit, egy roncsot, aki most egy sarokba görnyedve, maga elé bámul. Nem érdekli, hogy hideg van, nem érdekli, hogy több üvegdarab is bele fúródott talpába, nem érdekli, hogy a széttépet párnák cérnái felsértették a bőrt a kezén. Nem érdekli! Semmi, nem érdekli. Igen! Ez vagyok én. Egy naiv, idióta lány, aki az utolsó két dolgot szorongatja a kezébe, ami még hozzád köt. A boríték és a CD, a számomra még titkos hangfelvétellel.
Még szipogok kettőt, majd felnyitom a papírkészítményt.

„Kedves SooMin!

Most már tudod miért tettem a mai napot. Sajnálom, hogy kegyetlenül hazudtam, de gyáva voltam/vagyok. Nem mertem eléd állni és elmondani az igazat, de most megteszem.
Mint már a tv-be is hallottad kapcsolatban élek. De nem veled. Ez fájdalmat okozz. Tudom, nem hiszed el, de nagyon rossz. Az igazat megvallva nem árulhatok el mást, mert a munka az munka. De én betartom, amit ígértem és tényleg öröké szeretni foglak, halálomig.
Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Bár tudom, hogy már késő. Most legszívesebben agyon verném magam, amiért miattam szenvedsz, de figyelj rám SooMin.
Be kell vallanom, hogy én nagyon boldog voltam melletted, de te soha se lehettél volna az hosszú távon mellettem, és erre megint választ ad a munka. Soha nem élhettünk volna nyugodt életet. Nem mehetünk volna, ki az utcára csak úgy feltűnés nélkül. Ha később gyermekáldáson gondolkoztunk volna, se tudtuk volna őket rendesen felnevelni. Sőt én már le is mondtam arról, hogy valaha gyermekeim lesznek. Na, látod!
Sokszor kívántam már azt, hogy bárcsak olyan normális lennék, mint minden más átlagos ember, de sajnos én ezt feladtam az álmomért, ami az énekelés. Most te is kövesd és váltsd valóra az álmod. Állj talpra és éld az életed boldogan.
Nem tudom, mit írhatnék még, mert amit érzek, azt sajnos nem tudom leírni.
Szeretlek SooMin.

Ui.: A felvételt legalább egyszer hallgasd végig és ne dobd ki rögtön kérlek.

                    Byun BaekHyun. ”

A sós könnyek marták arcom. Pedig megfogattam, hogy többet nem sírok.
Megértem BaekHyunt! Ő ezt választotta és sajnos ez áldozattal jár. Tudom, hogy nem önként és dalolva ment bele ebbe az egészbe, ő csak meg akart felelni.
Elmosolyodom. Szeret még mindig, fútt át az agyamon. Lassan felállok és nagy fájdalmak közepette, ami a talpamból jön a szilánkok miatt, a hifihez megyek és berakom a CD-t, amiben azonnal BaekHyun mosolygós hangja szólal meg.
- Édes drága és egyetlen SooMinom. Fogad sok szeretettel ezt a kis ajándékot! Szeretlek.
Felcsendül az első dallam, ami egy zongorából jön, majd még egy, és meg hallom a hangot, az ő hangját.
Szívem nagyot dobban!
- Aj, hogy mennyi meglepetést tud okozni még így is! – húzom fájdalmas fél mosolyra szám.
- De én is tudtam volna neki egyet. – lassan és gyengéden simítok végig pocakomon. 

HJ~ 

Szüntelen gyötrődés

Néha, csak úgy elgondolkodom mi lett volna ha, ... Sosem tudom meg, hiszen a múlton nem lehet változtatni.
Amikor Veled vagyok, egy olyan valaki lehetek, akit más nem ismer Rajtad kívül. Melletted boldog voltam, a fellegek közt lebegtem. Veled, Miattad szárnyaltam. Egyszer sem gondoltam, hogy egy Hozzád hasonló ember lesz mellettem, aki velem van jóban és rosszban. Akire akkor is lehet számítani, amikor másra nem. Veled át tudtam evezni a problémáimmal megtelt vizeken. Te voltál az, aki nem hagyott magamra. De most, hogy elmentél sötétség vesz körül. Olyan érzés, mintha saját kezűleg taszítottál volna a mélybe.

Zuhanok. Egyedül.
És már nem jössz többet, hogy segíts rajtam. Már nem.

Te képes voltál a körülöttem lévő falakat lebontani, amit most újra és sokkal erősebbre építek.

Elzárkóztál előlem. Már nem tudom, mi van Veled.
Sosem voltál egy könnyű eset, ahogy én sem, és talán ez volt közöttünk az a kötelék, ami egyben tartott minket.

Haldoklom. Az egyetlen gyógymód Te vagy, aki most elment és örökre magamra hagyott.
Megpróbálok újra talpra állni, ami eddig sosem sikerült. Mindig visszatértem Hozzád, és most akár mennyire nem akarok, nincs más választásom, a szívem erősebb az eszemnél. A remény még mindig bennem él, de legbelül tudom, hogy semmi esély.
Én nem kereshetlek, Te pedig nem fogsz. Ahhoz túl makacs vagy. De az is lehet, hogy egyszerűen már nem is kellek Neked. Találtál magadnak szebbet, jobbat. Kinek kell egy önbizalom nélküli lány, aki még a legegyszerűbb fiúk figyelmét sem kelti fel?
Soha nem értettem mi fogott meg bennem, hogy miért találkoztunk.

Sokat olvastam már a reménytelennek tűnő szerelemről, a sok problémáról, de mindenki meg tudta oldani és a végére együtt lehettek. Akkor mi miért nem találtunk rá megoldást? Miért választottad a könnyebb de mégis fájdalmasabb utat? Én tudtam volna és tudok is Rád várni, de van, hogy a lehetetlen miatt feladom és olyan dolgokat teszek, amivel ha Neked nem is, de másoknak fájdalmat okozok.
Nem volt bátorságom az öngyilkossághoz, így én is az egyszerűbb utat választottam, fájdalmat okoztam saját magamnak. Ha csak rövid időre is, de megfeledkeztem arról a fájdalomról, ami szétszaggatta Érted dobogó szívemet. És Te erről mit sem tudsz. Mindenki tudta, hogy megváltoztam, hogy valami furcsa rajtam, bennem. Igen, egy darabot téptek ki belőlem. Azt a darabot, ami éltetett. Nem tudom, meddig bírom még Nélküled, de közel a vég, ezt még érzem.
Az egészségem hanyatlásnak indult. A szervezetem lassan egy haldokló emberéhez fog hasonlítani, de miket is beszélek, hiszen magam is haldoklom.
Észre sem veszed. Miből is vennéd, nem látsz, és már nem is akarsz.
Olyan dolgokon változtattam, amiket tudom, hogy nem szeretsz, hátha így könnyebben felejtek, de nem így történt. Nélküled más lettem. Lelketlen szobor. Mosolygok, mert elvárják, hogy normális emberi életet éljek, de fáj felfelé görbítenem a számat. Minden fáj. Fáj látnom mások boldogságát, az pedig még inkább, hogy mióta nem vagy velem, a szerelmes párok tömkelege jelent meg körülöttem. Mintha csak erre az alkalomra vártak volna.
Már a dühkitöréseimet sem tudom elfojtani magamban. Nem tudom visszafogni magam és a haragom azokon csattan akik meg sem érdemlik. Neked kellene elmondanom mi bánt, Veled kellene vitatkoznom és nem másokkal. Mert a kiváltó ok Te vagy! De a szeretet amit érzek elnyomja mindazt amit ki kell adnom magamból.

Így hát feladom, és magamban őrlődök Miattad, és amiatt, hogy mennyire ostoba voltam, amikor Beléd szerettem. De a szerelem útjába nem állhat semmi, pedig most lehet jobban jártam volna...