Csalódás

Hatalmas szempillákat festettem, mert azt imádja, de most a fekete festék által színezett könny folyik végig az arcomon, sötét vonalat hagyva maga után.

„Majd éjfél-fél egy körül hívlak”  

Miért fáj ez ennyire? Talán azért, mert minden fontosabb nálam. Igen, ez lehet a magyarázat. Persze ki ne hagyjam, hogy mekkora idióta vagyok. Miért kapaszkodok a legkisebb reménybe is? Nem lenne szabad, csak összetöri a szívem, már vagy századszorra. De persze most sem tanulok a hibáimból. A szívem szakad. Soha nem leszek neki elég jó, hogy én legyek neki a legelső. Nem tudom, még mindig honnan van ennyi sós folyadék, ami végig marja arcom egészen az államig.

Itt ülök a szobámba, míg ő pár utcányival arrébb szórakozik a barátaival. Akár hányszor hallok valami kis neszt a sötét utcáról, már pattanok is fel, kinézek az ablakon, hátha látom, legalább egy pillanatra. De ezzel sem lenne semmi megoldva, ugyanúgy egy tátongó seb marad érte dobogó szívemen. 

Minden rendben volt. Elfogott, azaz érzés, amire mindig is vágytam, a szeretetére, szerelmére. Boldog voltam, mind a ketten. Vidámak voltunk, egymás közelségét kerestük, mint két szerelmes, akik attól félnek, hogy elveszítik egymást.

Ó Istenem, már hányszor játszottuk ezt el.

Felidegesítettem magam, majd lecsaptam a telefont, hogy ne hívjon többet. Két percbe sem telt el, de máris hívtam. Nekem volt rossz, hogy így viselkedtem vele, mikor nekem volt igazam.

Talán jóváteszi, próbál kiengesztelni, de lehet, hogy viccet csinál belőle. Nem tudom, sose tudom.

Hiányzik, nagyon. Vele akarok lenni. Újabb síró roham jött rám. Mennyire szánalmas vagyok, hogy még mindig szeretem. De ha egyszer nem tudok rá haragudni. Hogy is tudnék? Ő a mindenem.

Annyira sajnálom, hogy mást nem tudok, csak siránkozni, és őt szeretni. Ilyen vagyok, ez ellen nem tudok, és nem is akarok tenni. Mert őt szeretem, ő a szerelmem. 

Sajnálom, hogy ennyire rövid lett, de talán így egy kicsit le tudom vezetni a feszültséget és bánatot, senkinek nem kívánom, azt amit érzek.

Killer Love (EXO-K Kai +18)

Az eső függöny miatt nehezen, alig láttam valamit. Teljesen eláztam, és fáztam is, de ez cseppet sem vehette el a figyelmemet az eredeti tervtől. Egy parkoló tetején vártam a megfelelő időre, a megfelelő személyre.

Még 10 másodperc és kilép az ajtón.

9..8..7..6..

Mindjárt én jövök.

5..4..3..2..1..

És a politikus a földön fekszik vérbe fagyva. Az ügynökök engem keresnek, de mint eddig, most is előttük járok.

Lassan szétszerelem fegyveremet és az engem váró autó felé sétálok. 

A parkolóházban uralkodó csendet csak a cipőm kopogása és a kintről beszűrődő szirénahang töri meg.

-Szép munka volt. A főnök büszke lesz rád.- várt rám a főnököm talpnyalója.

-Ja.- beültem a kocsiba és vártam, hogy végre vége legyen ennek a napnak.

Az autó elindult. Csendben ültem, sohasem beszéltem feleslegesen. Minek? Senki nem kíváncsi mit akarok mondani. Ahhoz szoktam hozzá, hogy azt csinálom, amit a nagy kutyák mondanak.

A fél órás út után megérkeztünk. A sofőr kiszállt majd rám pillantott, hogy kövessem. Csendben lépkedtem mögötte, kicsit körbe néztem. Mintha valami szállodába mentem volna. Aki valakinek mondja magát, az mind itt volt. A férfiakat kísérő nők nyakába drágábbnál drágább ékszerek lógtak. Lennék én is inkább ebben a helyzetben, vagy nem is, inkább lennék egy átlagos ember, átlagos gondokkal. Senki nem irigyelné az életemet.

Gondolataimból csak akkor ébredtem fel, amikor már a főnök ajtaján kopogtak.

-Tessék.- jött a válasz.

Az ajtó kinyílt én pedig beléptem rajta. Mr. Choi háttal ült nekem a hatalmas székében. A szobát mindenhol aranyszobrok, festmények díszítették. Choi lassan megfordult. Nem sokára lefolyik a székből olyan kövér. 

Mikor rám emeltem tekintetét perverz vigyor ült ki arcára. Nagyszerű, még egy öreg faszi izgul rám.

-Jessica, mindig olyan gyönyörű vagy.

-Köszönöm.- mosolyogtam erőltetetten.

-Nos,- állt fel helyéről, lépkedett egyre közelebb –ismét remek munkát végeztél. Nem is tudod mennyire hálás vagyok, közelebb kerülhettem általad a célomhoz. Hogy hálálhatnám meg?- simította meg arcomat.

-Csak adja ide a pénzemet. Ennyi elég is.

-Nahát milyen sietős valakinek. De igaz, ne raboljuk egymás idejét. Yesung!- szólt a kis csicskásának.

-Igen Uram.

-Hozd ide a táskát!

Ki sietett a szobából majd pár perc múlva egy aktatáskával a kezében tért vissza. Átadta főnökének, aki kinyitottam, de be is csukta miután megnézte, hogy minden rendben.

-Tessék, remélem számíthatok még a profi munkádra.

-Persze, ha jól megfizet.- kacsintottam majd megfogtam a táskát és hazafelé vettem az irányt.

Sosem engedtem, hogy haza vigyenek, mindig óvatos voltam, ahogy most is. Miután kiértem a hatalmas épületből, egy sikátorba vettem az utam, gyorsan átvettem ruháimat, parókámat is, a pénzt pedig egy kuka mögött elrejtett hátizsákba pakoltam. Eredeti külsőmmel sétáltam az autómhoz, ami egy távolabb lévő parknál állt. Végre haza mehetek, ám előtte el kell rejtenem a pénzt. Úti célom egyenlőre nagyszüleim régi háza, a város közepén. Pár perces vezetés után kiszálltam az autóból és a házba siettem, ahol elrejtettem a hátizsák tartalmát. Visszazártam az üresen álló ház ajtaját és most már tényleg haza vehettem az irányt. Az egy órás út alatt kiszellőztettem elmémet. Nem könnyű úgy haza menni, hogy kedvem ne árulja el ma is mit tettem. Az a tudat, hogy otthon életem szerelme vár, mindig felvidít, elfeledteti velem mi a munkám.

Igen, bérgyilkos vagyok, Jessica. De ha nem dolgozom Woo EunJinak hívnak és boldogan élek Kim Jonginnal, aki mit sem sejt kettős életemről. Persze hogy féltem, éppen ezért vagyok annyira óvatos.

Beálltam a garázsba és felsiettem szerelmemhez. Levettem a cipőmet, kabátomat felakasztottam a fogasra. Csendben sétáltam a konyha felé, ahonnan finom illatok áradtak. Jongin a konyhapultnál állt, valami zöldséget szeletelt. Macskát megszégyenítő léptekkel mentem oda mögé és öleltem át hátulról. A válla felett rám nézett, csak mosolygott, letette a kést majd felém fordult. Lassan megcsókolt. Már nagyon hiányzott.

-Végre megjöttél. Már nagyon vártalak.

-Azt látom, de mire fel a vacsora?

-Gondoltam megleplek.

-Hát azt sikerült. Nagyon finom illata van.- elengedtem és az asztalhoz ültem. 

Tettem egy adaggal magamnak és neki is. Nagyon jól sikerült vacsora volt, isteni finom volt minden. Miután megköszöntem, elpakoltam az asztalról.

-Zuhanyozz le nyugodtan, addig elmosogatok.- mosolyogtam rá.

Jongin kiment a konyhából, én pedig elkezdtem a mosogatást. Még pár tányér hátra volt amikor Jongin hirtelen felkapott az ölébe. Nem volt már rajta ruha. A fürdő felé vette az irányt, majd ott lerakott a kád mellett álló mosógépre. A kád tele volt meleg vízzel és rengeteg habbal.

Kai vetkőztetni kezdett közben ahol csak ért csókolt. Minden érintésénél a hideg rázott. Lekerült rólam az összes ruha Jongin pedig újra megemelt és óvatosan a kádba rakott, majd ő is bemászott mellém. Beültem a lába közé neki háttal. Hátra dőltünk és csak élveztük egymás közelségét. Ez után a nap után másra sem volt szükségem, csak arra hogy vele lehessek. Az egyik polcról levett egy kis flakont és a hátamra öntötte tartalmát. Rózsa illata volt, a kedvencem. Gyengéden mosdatni kezdett, ami ellazított. A hátamról áttért a mellemre majd a hasamra. Érintései egyre jobban feltüzeltek. Ahogy éreztem, nem csak engem. A nyakamba csókolt, kicsiket szívott, néha megharapott. Teljesen libabőrös lettem. Már régen voltunk együtt, mindkettőnknek hiányzott a másik.

-Nem bírom.- morgott a nyakamba, ami felizgatott.

Kiszállt a vízből, engem is magával húzva. Csurom vizesen tepert le az ágyra. Rám mászott és ajkamat kezdte marcangolni. Áttért a kulcscsontomra majd a mellemet kényeztette. Hüvelykujjával majd nyelvével körözgetett bimbóm körül. Puszikkal lepte el hasam és vette lefelé az irányt. Szeméremdombomat csókolta, aztán megízlelt. Először lassan majd egyre gyorsabban használta forró izmát, később ujjával izgatta csiklómat. A levegőt nehezen vettem, éreztem hogy hamarosan elér a gyönyör első hulláma. A hajába túrtam és lejjebb nyomtam fejét. Értette mit akarok és begyorsított. 

-Ahh Jongiiin..méghh..ahh

Csak nyögni tudtam. Egyik keze visszakúszott mellemre amit megmarkolt. Hirtelen olyan gyorsan mozgatta bennem nyelvét, nem bírtam magam tovább tartani és a szájába élveztem, amit készségesen le is nyalt. 

-Finom vagy.- megcsókolt. 

Magam alá terítettem és félig éledező férfiasságát vettem a kezembe. Gyengéden húzogattam a bőrt majd miután meguntam nyelvemmel kényeztettem. Kicsiket és gyorsan körözgettem majd lassan a számba vezettem. Néha hangosan cuppogtam. Felfogta a hajam, hogy jobban lássa az arcom. Végig a szemébe néztem, ami csak jobban felizgatja. Éreztem ahogy megfeszül, tudtam, hogy még egy kicsi kell neki és elélvez. De nem engedte, felhúzott magához és megcsókolt. Szétnyitotta lábaimat és közéjük fészkelte magát. Egyből belém hatolt, amitől egyszerre nyögtünk fel. Lassan mozgott, mindvégig a szemembe nézve. Annyira jóleső érzés volt. Gyorsított tempóján, egyre mélyebbeket lökött. Lábaimat összekulcsoltam felette, hogy még mélyebbre tudjon hatolni. Mindketten hangosan nyögtünk minden egyes mélyebb lökésnél. 

-Ahh Jonginh..nehm bírom tovább.

A hátát karmoltam. A szobát hangos sikolyom és az ő férfias morgása töltötte meg. Még lökött párszor, majd egy mély lökésénél egyszerre elveztünk el. Pihegve feküdt rajtam, de nem húzódott ki belőlem. 

-Imádlak EunJi. 

-Én is. 

Mellém feküdt és magunkra húzta a takarót. Izmos mellkasára feküdtem, simogatni kezdett, amitől elnyomott az álom. 

Reggel arra keltem, hogy a kezemet valami szorítja. Meg akartam mozdulni de nem tudtam. Kinyitottam a szememet és akkor láttam, hogy a ki vagyok bilincselve az ágyhoz. Szabadulni akartam, de nem tudtam. Ficánkoltam, ekkor egy férfi nevetést hallottam meg. Jongin ott állt előttem egy fegyverrel a kezében, jobban mondva az én fegyverem volt a kezébe. Megszólalni sem tudtam, egy hang sem jött ki a számból. Semmit nem értettem. 

-Jó reggelt szerelmem. Remélem élvezted az utolsó együttlétünket. 

-Jongin...

-Tudod, nem csak te vagy az egyedüli bérgyilkos. Felbéreltek, hogy öljelek meg. 

A forró könny marta az arcom. Értetlen fejjel bámultam rá, nem akartam elhinni amit látok. 

-Ne aggódj, gyors leszek, nem fog fájni.- szorította meg az arcom -De azért hiányozni fogsz. 

Ellépett mellőlem, én pedig próbáltam szabadulni, de mindhiába. Rám emelte saját fegyveremet, én pedig összeszorított szemekkel vártam, hogy meghúzza a ravaszt. 

-Szeretlek. 

De ezt már nem hallhattam mert a fegyver elsült, én pedig örök álomba merültem. Így végződött az életem, az végzett velem, akit mindennél jobban szerettem. 

Unrequited Love

Szerelem. Viszonzatlan.

Ez a két szó tökéletesen elmondta, milyen "kapcsolatban" élek. 10 évesen már elterveztem az életemet. Sikeresen felvételizek egy  középiskolába, amit sikeresen el is végzek, majd onnan egy főiskolára megyek ahol kitanulom álmaim munkáját, közben beleszeretek életem nagy szerelmébe. Csodálatos házban fogunk élni két gyerekünkkel és boldogok leszünk. Gyerekes álom volt csupán.

Tizenhat évesen megismertem azt a fiút, akivel le tudnám élni az életemet. Legalábbis azt gondoltam, mindig is álmodozó voltam, sosem a valóságban éltem.

Már első találkozásunkkor levett a lábamról, nem tudtam neki ellenállni. Az első csók emléke örökké megmaradt. Az első kedves szava, az első érintése, ha rá gondolok hasamban a pillangók lassan örvényt kevernek.

Ez mind csak hazugság..

Soha nem beszélt arról, hogy szeretne, sosem dicsért, de mégis, legbelül éreztem, hogy szeret.

Sokat veszekedtünk, minden apró dolgon vitatkoztunk. Napokig nem találkoztunk. Minden veszekedésnél megfogadtam, hogy nem keresem többet, ha ennyit jelentettem neki, akkor nem éri meg vele foglalkoznom, majd találok mást, jobbat, aki megbecsül és fél elveszíteni. Aha.. Még ha be is tartottam volna amit mondtam. Sosem bírtam ki, hogy ne én kérjek először bocsánatot, még akkor is, hogy ha nem én voltam a ludas. Talán ezért is érezte, hogy bármit megtehet, mert én mindig megbocsáttok neki. Egyszer sem történt meg, hogy ő kért volna először elnézést, sosem tudtam meg, hogy mennyit érek neki.
De ez mind nem érdekelt, annyi bőven elég volt, hogy velem van.

Teltek a hónapok, majd eltelt az első év.

Én bolond számítottam rá, hogy talán majd most, ha nem is mondja ki, de éreztetni fogja velem, hogy tényleg szeret. De naiv voltam, óriásit csalódtam.

Jól van, akkor biztos kell neki egy kis idő még, hogy ő is tisztában legyen az érzéseivel. Bizakodva vágtam bele a következő évbe.

Rengeteget találkoztunk, határozottan is kijelenthetem végre, hogy mindent tudunk a másikról. A szokásait, a kedvenc elfoglaltságait, a másik családjáról, barátairól, de egy dolgot még mindig nem tisztáztunk, az érzelmeinket. Ő nem hozta fel, én pedig túlságosan féltem megkérdezni tőle.

Akár hányszor csak megkérdezik van e barátom, csak azt válaszolom, hát valami olyasmi.. Milyen válasz már ez? De nem is tudom mit válaszolhatnék erre a kérdésre. Ha együtt vagyunk mint két szerelmes, de ha társaságban vagyunk, mintha nem is ismernénk egymást. Szánalmasnak érzem magam.

Ha nem százszor, akkor egyszer sem b*sztak le, hogy miért vagyok még vele. A válaszom mindig csak annyi, mert nem tudom. És tényleg. Nem tudom elképzelni, mi lenne velem nélküle. Állandóan magam előtt látom mosolygós arcát, vagy érzem férfias illatát. Csupán a hangja megnyugtat, vagy ha csak rám néz. A legrosszabb pillanataimban is ott van mellettem. Mindig biztat vagy éppen felvidít ha arra van szükségem.

Néha elgondolkodok rajta, vajon eszébe jutok e néha napján.

Tizennyolc éves létemre végre beláthatnám, hogy az álom lehet rémálom is. Talán csak kihasznál, talán szeret. Ő se tudja és így sajnos én sem. Talán elpocsékoltam rá két évet, talán életem legszebb két évét töltöm vele.

Még mindig vele vagyok, ma is várom, hogy megcsörrenjen a telefonom azt jelezve, hogy ma találkozunk.

Talán látjuk egymást, talán nem.
Talán szeret, talán nem.
Talán szüksége van rám, talán nem.
De egy biztos, nekem igenis szükségem van rá, igenis szeretem.