Unrequited Love

Szerelem. Viszonzatlan.

Ez a két szó tökéletesen elmondta, milyen "kapcsolatban" élek. 10 évesen már elterveztem az életemet. Sikeresen felvételizek egy  középiskolába, amit sikeresen el is végzek, majd onnan egy főiskolára megyek ahol kitanulom álmaim munkáját, közben beleszeretek életem nagy szerelmébe. Csodálatos házban fogunk élni két gyerekünkkel és boldogok leszünk. Gyerekes álom volt csupán.

Tizenhat évesen megismertem azt a fiút, akivel le tudnám élni az életemet. Legalábbis azt gondoltam, mindig is álmodozó voltam, sosem a valóságban éltem.

Már első találkozásunkkor levett a lábamról, nem tudtam neki ellenállni. Az első csók emléke örökké megmaradt. Az első kedves szava, az első érintése, ha rá gondolok hasamban a pillangók lassan örvényt kevernek.

Ez mind csak hazugság..

Soha nem beszélt arról, hogy szeretne, sosem dicsért, de mégis, legbelül éreztem, hogy szeret.

Sokat veszekedtünk, minden apró dolgon vitatkoztunk. Napokig nem találkoztunk. Minden veszekedésnél megfogadtam, hogy nem keresem többet, ha ennyit jelentettem neki, akkor nem éri meg vele foglalkoznom, majd találok mást, jobbat, aki megbecsül és fél elveszíteni. Aha.. Még ha be is tartottam volna amit mondtam. Sosem bírtam ki, hogy ne én kérjek először bocsánatot, még akkor is, hogy ha nem én voltam a ludas. Talán ezért is érezte, hogy bármit megtehet, mert én mindig megbocsáttok neki. Egyszer sem történt meg, hogy ő kért volna először elnézést, sosem tudtam meg, hogy mennyit érek neki.
De ez mind nem érdekelt, annyi bőven elég volt, hogy velem van.

Teltek a hónapok, majd eltelt az első év.

Én bolond számítottam rá, hogy talán majd most, ha nem is mondja ki, de éreztetni fogja velem, hogy tényleg szeret. De naiv voltam, óriásit csalódtam.

Jól van, akkor biztos kell neki egy kis idő még, hogy ő is tisztában legyen az érzéseivel. Bizakodva vágtam bele a következő évbe.

Rengeteget találkoztunk, határozottan is kijelenthetem végre, hogy mindent tudunk a másikról. A szokásait, a kedvenc elfoglaltságait, a másik családjáról, barátairól, de egy dolgot még mindig nem tisztáztunk, az érzelmeinket. Ő nem hozta fel, én pedig túlságosan féltem megkérdezni tőle.

Akár hányszor csak megkérdezik van e barátom, csak azt válaszolom, hát valami olyasmi.. Milyen válasz már ez? De nem is tudom mit válaszolhatnék erre a kérdésre. Ha együtt vagyunk mint két szerelmes, de ha társaságban vagyunk, mintha nem is ismernénk egymást. Szánalmasnak érzem magam.

Ha nem százszor, akkor egyszer sem b*sztak le, hogy miért vagyok még vele. A válaszom mindig csak annyi, mert nem tudom. És tényleg. Nem tudom elképzelni, mi lenne velem nélküle. Állandóan magam előtt látom mosolygós arcát, vagy érzem férfias illatát. Csupán a hangja megnyugtat, vagy ha csak rám néz. A legrosszabb pillanataimban is ott van mellettem. Mindig biztat vagy éppen felvidít ha arra van szükségem.

Néha elgondolkodok rajta, vajon eszébe jutok e néha napján.

Tizennyolc éves létemre végre beláthatnám, hogy az álom lehet rémálom is. Talán csak kihasznál, talán szeret. Ő se tudja és így sajnos én sem. Talán elpocsékoltam rá két évet, talán életem legszebb két évét töltöm vele.

Még mindig vele vagyok, ma is várom, hogy megcsörrenjen a telefonom azt jelezve, hogy ma találkozunk.

Talán látjuk egymást, talán nem.
Talán szeret, talán nem.
Talán szüksége van rám, talán nem.
De egy biztos, nekem igenis szükségem van rá, igenis szeretem.