Csalódás

Hatalmas szempillákat festettem, mert azt imádja, de most a fekete festék által színezett könny folyik végig az arcomon, sötét vonalat hagyva maga után.

„Majd éjfél-fél egy körül hívlak”  

Miért fáj ez ennyire? Talán azért, mert minden fontosabb nálam. Igen, ez lehet a magyarázat. Persze ki ne hagyjam, hogy mekkora idióta vagyok. Miért kapaszkodok a legkisebb reménybe is? Nem lenne szabad, csak összetöri a szívem, már vagy századszorra. De persze most sem tanulok a hibáimból. A szívem szakad. Soha nem leszek neki elég jó, hogy én legyek neki a legelső. Nem tudom, még mindig honnan van ennyi sós folyadék, ami végig marja arcom egészen az államig.

Itt ülök a szobámba, míg ő pár utcányival arrébb szórakozik a barátaival. Akár hányszor hallok valami kis neszt a sötét utcáról, már pattanok is fel, kinézek az ablakon, hátha látom, legalább egy pillanatra. De ezzel sem lenne semmi megoldva, ugyanúgy egy tátongó seb marad érte dobogó szívemen. 

Minden rendben volt. Elfogott, azaz érzés, amire mindig is vágytam, a szeretetére, szerelmére. Boldog voltam, mind a ketten. Vidámak voltunk, egymás közelségét kerestük, mint két szerelmes, akik attól félnek, hogy elveszítik egymást.

Ó Istenem, már hányszor játszottuk ezt el.

Felidegesítettem magam, majd lecsaptam a telefont, hogy ne hívjon többet. Két percbe sem telt el, de máris hívtam. Nekem volt rossz, hogy így viselkedtem vele, mikor nekem volt igazam.

Talán jóváteszi, próbál kiengesztelni, de lehet, hogy viccet csinál belőle. Nem tudom, sose tudom.

Hiányzik, nagyon. Vele akarok lenni. Újabb síró roham jött rám. Mennyire szánalmas vagyok, hogy még mindig szeretem. De ha egyszer nem tudok rá haragudni. Hogy is tudnék? Ő a mindenem.

Annyira sajnálom, hogy mást nem tudok, csak siránkozni, és őt szeretni. Ilyen vagyok, ez ellen nem tudok, és nem is akarok tenni. Mert őt szeretem, ő a szerelmem. 

Sajnálom, hogy ennyire rövid lett, de talán így egy kicsit le tudom vezetni a feszültséget és bánatot, senkinek nem kívánom, azt amit érzek.