My little soldier 1.rész (Taeyang)

Nem szabadna felbontanom..

…Köteles két évre bevonulni, és a hazát védelmezni…

Többször is átolvastam a levelet, de ennél a mondatnál mindig megakadtam.  Nem tudom felfogni, hogy itt hagy. Itt kell hagynia pontosabban.

Kedvesem nincs még itthon, késik, de felhívott telefonon, hogy nem kell aggódnom, siet haza.

…két évre…

Nem tudom felfogni, az túl sok idő nélküle. Ki tudja hová viszik majd, és milyen messzire. Nem kellett volna felbontanom a neki címzett levelet. Nem is szokásom, de mikor megláttam a katonai pecsétet a levél sarkában, a szívem összeszorult, és nem bírtam a kíváncsiságommal. Tudnom kellett, mégis mit akarhatnak. Persze tudtam, hogy a levél mit tartalmaz, de nem akartam elfogadni a tényt, hogy itt kell hagynia.

-Kicsim, megjöttem.

Hallom, ahogy leveszi a cipőjét, kabátját és felakasztja azt a fogasra. Nem csoda, hogy kabátot visel, hiszen elég hideg az idei ősz. Én a kanapén ülök összeroskadva, de mikor hallom, hogy közeledik felém, erőt veszek magamon, hogy neki legalább ne legyen olyan nehéz a búcsúzás.

-Szia!- ugrok rögtön a nyakába, ahogy megpillantom őt. -Már hiányoztál!

-Azt gondoltam. Fél napot sem bírsz ki nélkülem.- mosolyog boldogan, mit sem sejtve arról, hogy mi várja.

 -Na és ha nem bírom ki?- dugom ki rá nyelvemet, kicsit durcás arckifejezéssel. -Ne röhögj már ki.- nevetek most már vele én is.

-Jól van na.- kap fel a karjaiba és pörget meg. Mikor lerak, egy hatalmasat morran a hasa, jelezve nekem, hogy elég éhes, és pótlást követel.

-Na gyere te éhenkórász! Finomat készítettem, a kedvencedet.

Sietősen megterítettek neki, nehogy nekem itt éhen haljon. Leült az asztalhoz és csak nézett. Mindig ezt csinálja, elfoglalja helyét és csak bámul rám csillogó szemeivel. Gyorsan elé rakom a felmelegített ételeket és végre én is lehuppanok mellé. Mosolyogva nézem, ahogy elfogyasztja az ételeket, látom, hogy ízlik neki, majd hirtelen beugrik elmémbe az a mondat. 

Arcomról lefagy a mosoly, és a könnyeimmel küszködöm, nem akarom, hogy lássa. Lesütöm szemeimet és az asztallapot kezdem el bámulni, mint ha az annyira érdekes lenne. Meleg keze miatt kiráz a hideg, ahogy végig simít kézfejemen. Istenem, mi lesz velem míg távol leszel?

-Mi a baj?- aggódó arcán gyengéden végig húztam ujjaimat.

-Leveled jött. Sajnálom, nem szabadott volna elolvasnom, hiszen csak rád tartozik de..aki küldte..én..

Nem tudtam befejezni, mert fogvatartott könnyeim kiszabadultak és arcomon találtak menekülő utat.

Szegényem, azt se tudta miről beszélhetek. Kivette a kezemből a levelet, majd olvasni kezdte. Végig arcát figyeltem, amit annyira szeretek, azt a puha és selymes arcát.

Mindig mosolygós pofija most néha megfeszült, még a levegőt is nehezebben vette. Mikor befejezte a levél kielemzését, rám emelte csokoládé barna szemeit. Talán kicsit könnyes volt a szeme, de erőt vehetett magán, mert rám vigyorgott.

-Ezen mi olyan vicces?- esett le az állam, hogy egy ilyen dolgon nevetni tud.

-Az, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni. Hamar el fog telni az a két év. Elmegyek, és máris itthon leszek. Azon sem kell aggódnod, hogy valami baj történne, mert én mindig óvatos vagyok és vigyázok magamra.

Két év.

Mekkora súlya lehet egy mondatnak, egy kijelentésnek. 

Hihetetlen, hogy még ilyenkor is az jár az eszében, hogy nekem mi a legjobb. Ezt csodáltam mindig is benne, mindenki sorsa és kedve fontosabb a sajátjánál.

Szépen lassan megnyugtatott, én is próbáltam nem arra gondolni, hogy el kell mennie egy kis időre. Igen, így kell felfognom, csak egy rövid időre megy el és hamarosan visszajön hozzám.

Elpakoltam az asztalról, majd elmosogattam. Taeyang, ha jól hallom zuhanyozni ment. Sietve törölgettem el a nedves tányérokat és már rohantam is szerelmem után, hogy egy kicsit romantikázhassunk. Kopogás nélkül benyitok hozzá. Mintha agyunk egy húron pendülne. A kádban meleg víz, sok-sok habbal, ahogy szeretem, és ott ül ő, akit annyira imádok, engem várva.

 Komótosan levetkőzök, hogy egy kicsit húzzam az agyát. Ő persze tudja, mit akarok eléri lassú vetkőzésemmel, ezért kiszáll a kádból, összecsöpögtetve mindent, meztelenül, és letépi rólam a ruhákat. Kezemnél fogva kezd el húzni a meleg víz felé, először ő majd én szállok be. Beültet lábai közé, hogy a hátamat tudja szivaccsal kényeztetni.  Gyengéden átölelt, miután megunta hátam mosdatását, és kontyomból kilógó tincseimmel kezdett játszadozni. Még a hideg is kirázott tőle, ismét.

Egyórás ellazulás után a bőrünk, öreg néniket is megszégyenítően, ráncossá vált. Csiga lassúsággal felöltöztünk, vagyis Tae egy boxert, én pedig egy francia bugyit és egy hozzáillő kis toppot. Szép nyugodtan bemásztam szerelmem mellé az ágyba, aki már alig láthatott, annyira álmos volt. Gyorsan bekentem még lábfejem és lekapcsoltam a villanyt. Felkúsztam Taeyanghoz és szorosan hozzábújtam. Pár perc múlva már mélyen aludt, ezt egyenletes szuszogásából tudom.

A gondolatok nem hagytak nyugodtan aludni, sőt szinte sehogy sem. Alig aludtam. Mindvégig azon agyaltam, milyen lesz a búcsúzás. Ettől féltem a legjobban, sosem szerettem búcsúzkodni. Se amikor iskolát váltottam és régi barátaimtól kellett elválnom, se akkor, amikor nagypapám hagyott itt és ment egy sokkal csodálatosabb és nyugodtabb helyre, a Mennybe. Valami szakadást hallottam, de nem kintről, hanem belőlem, a szívemből. A seb, ami távozása után megmaradt, felszakadt. Pityeregni kezdtem, halkan, nehogy felébresszem őt. Fejemre húztam a takarómat és hagytam, hogy felszívja a sós nedveket, majd lassan papám emlékével álomba merültem.

Egy hét telt el a levél érkezése óta, és még egy hét van hátra a bevonulásig. Mára várható az egyenruha.

Csengetnek.

Taeyang szülei azok. Megnézik fiúkat az öltözékben, amit két éven keresztül viselnie kell. Gyermekük fogadja szüleit, én a konyhába serénykedek, hogy minél kedvesebb legyen a fogadtatás. Tae mamája lép be hozzám a konyhába és puszival köszönt, majd édesapja is felesége példáját követi. Beinvitáljuk őket a nappaliba majd helyet foglalnak a kényelmes kanapén. Visszarohanok a konyhába, ahol a még meleg süteményt felszeletelem, szépen kiszedegetem egy tálcára majd a mögöttem álló fiúnak adom azzal a kéréssel, hogy kínálja meg szüleit. Visszafordulok a szekrényekhez és az egyikből kiveszek négy poharat, amit szintén tálcára teszek. Benyúlok a hűtőbe, hűsítő üdítőt keresve, és találok is, majd kiviszem a poharakkal együtt.

Kellemes beszélgetésünket a csengő zavarja meg. Biztosan a postás. Felállok helyemről és az ajtóhoz sietek. Udvariasan köszönök miután kinyitottam az ajtót és veszem át a csomagot. Köszönetként csak biccentettem egyet, a postás elment.

A csomagot Taeyangnak adtam, hogy vegye fel a benne található, számomra egyáltalán nem szimpatikus ruhát. Elindult a megszokott irányba, a szoba felé. Pár perc múlva teljes katonai szerelésben lépett ki az ajtón. 

Erőltetett mosoly volt látható arcán.

Szülei örömmel és büszkeséggel tekintettek fiúkra, de én..Nos igen, bennem összetört valami. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy bármi megtörténhet. 

Tartanom kell magam, nem láthatják a szülei, hogy összetörtem, főleg nem szerelmem. 

Édesanyja állandóan dicsérte a ruhát, amit én a legszívesebben a tűzbe hajítottam volna.

Egy óra múlva szerencsére elmentek, nem bírtam volna tovább ezt a jó pofizást.

-HannAh..gyere ide.- szorít magához mikor már csak mi voltunk a házban.

-Nem bírom elviselni, nem akarom elfogadni, nem hagyhatsz itt.- sírtam.

-HannAh kérlek, légy erős, ígérem minden nap írok neked.- arcomat két keze közé fogja -Levelekkel fogjuk tudatni, hogy minden rendben. Így jó lesz, elhiszed nekem ugye?

Csak egy aprót bólintottam. Így könnyebb lesz, tudni fogom, hogy minden oké vele és majdnem olyan lesz, mintha mellettem lenne.

Az idő gyorsan telt. Az utolsó egy hetünket kettesben töltöttük. Talán ennyi ideig még nem is voltunk együtt. Feltöltődtem energiával, nekem kell itthonról támogatnom, hogy végig tudja csinálni az egészet. 

Itt állunk a reptéren. Rengeteg bevonuló katona várja a gépet, ami ki tudja, merre viszi őket. A fiatalabbaktól szerető szüleik vagy ahogy körbetekintek, barátnőik búcsúznak. Az idősebbek már kis csemetéiket is hosszú időre itt hagyják. 

Taeyang szülei nincsenek itt, el kellett utazniuk üzleti útra, így csak én vagyok vele. Kellően távol megállunk, hogy csak egymásra figyeljünk.

Mosolyog, még itt is mosolyog és csak rám, senki másra.

-Ígérd meg, hogy jó leszel, és nem csinálsz semmi rosszat otthon. Nehogy arra jöjjek haza, hogy számos házibuli után már semmi sem maradt.

-Ígérem te gyagya.- mosolygok rá, majd hirtelen, én sem tudom hogy mitől, de arcomon egy könnycsepp folyik végig.

Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a felszállást. Köszönjük!

Mindketten a hangosbemondó felé kaptuk fejünket. Testem megremegett.

-Kicsim, minden nap írsz ugye?- kapaszkodtam erősen izmos karjába. Kétségbe voltam esve.

-Minden nap! Soha nem fogok úgy lefeküdni, hogy nem gondoltam volna rád a nap 24 órájában, 1440 percében és 86 400 másodpercében.

-Annyira hülye vagy.- nevetek végre én is vele.

-Tudom.- puszil arcon, majd számra.

El akar húzódni, de nem engedem neki, visszarántom és ajkaira tapasztom enyéimet.

-HannAh - sóhajat számba -ne akard, hogy itt neked essek! A tegnapi nem volt elég? Na jó ez sosem elég.

-Idióta vagy.

A 125-ös repülőgép tíz perc múlva indul.

-Mennem kell. HannAh..- megcsókolt. Hosszan csókoltuk egymást, nem lenne elég millió csók sem.

-Tudom. Vigyázz magadra.- utoljára megöleltem, szorosan, hogy illatát magamba szippanthassam. -Szeretlek, nagyon, nagyon.

-Én is mindennél jobban szeretlek.- majd az utolsó csókot követően megindult a 125-ös feliratú kapuhoz. A kapu előtt még visszafordult, megállt. Rögtön rohanni kezdtem és egyenesen a nyakába ugrottam. Erősen rátapasztottam ajkaimat az övéihez, nem akartam elengedni. A karjaiban tartott. Miután elváltunk egymástól egymás szemébe néztünk.

-Szeretlek szerelmem.- majd lerakott.

-Én is nagyon szeretlek életem.- a könnyeim újra útnak eredtek. -Menj, mert lekésed a géped.- mosolyogtam rá.

Megfogta táskáit majd hátat fordítva elindult. Már távolodott, de addig akartam látni, amíg csak lehet. Hirtelen megfordult és elkiáltotta magát: -Szeretlek Kwon HannAh!

Bömbölni kezdtem.

-Én is szeretlek te nagy majom!- kiáltottam én is.

Mindenki minket bámult.

Taeyangnak muszáj volt mennie, de még láttam, hogy rám mosolyog, majd rátér arra a folyosóra ami elvezeti ahhoz a géphez, ami távolra viszi, messze, el tőlem.