I Need U (BTS Jungkook)

Hosszú ideje nem izgultam már ennyire, mint ebben a nem minden napi pillanatban. Reszket a kezem, persze próbálom a szoknyám rojtjaiba elrejteni, több illetve kevesebb sikerrel. Az ölembe simuló könyvből lassan emelem fel a fejem, hogy körbe nézhessek a kisebb csoporton, ami csak is az én tiszteletemre jött létre. Meghatódva mosolyodom el, a tinédzser fiatalokon, akik maximum egy-két évvel lehetnek nálam fiatalabbak. Mindnyájuk ugyanolyan könyvvel érkezett, mint amit én is a kezemben tartok. Teljesen elönt a jóleső bizsergés, kicsit felrázza megfáradt testemet. Még egyszer, utoljára lehunyom szemem, egy hosszabb és mély sóhaj elejéig, aztán amint elcsendesülnek, felnézek rájuk és elmosolyodok csillogó tekintetükön.

-Üdvözlök mindenkit. –köszönök, mire mindannyian hajlongani kezdenek. –Szeretném megköszönni nektek a meghívást. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyenben is részesülni fogok.

-Mi köszönjük, hogy megtiszteltél minket. Mi itt mindannyian azért vagyunk itt, mert, ha megengedik a többiek, akkor a saját indokomat mondom –nézett körbe az egyik szervező lány a többiekre –személy szerint, felnézek rád, és példaképnek tekintelek. –mondata után nem csak ő, de én is elpirultam. Sosem reménykedtem, hogy egyszer ilyen hatással legyek valakire, valakikre. –Szerintem mindnyájunk kívülről fújja a könyvet, de ami a mai találkozónk legfontosabb oka, az az, hogy a te szádból is hallhassuk. Nem elég olvasni, ezt hallani is kell. Úgy gondolom, kevés az olyan ember, aki így kíméli meg azt, akit szeret. –a gondolattól könnybe lábad a szemem, de tartom magam, bár az ajkaim néha beleremegnek. –Szerintem nem lettem volna ennyire erős, mint te.

Gyermekded viselkedésemet elrejteni sem tudtam. Boldog voltam. Nagyon.

Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett, a kezembe vettem a könyvet és végig húztam az ujjam a borítón. Az érzelmek kitörni készültek, de erőt vettem magamon, már amennyire tudtam, és belekezdtem.

-Minden akkor kezdődött, amikor…

*Négy évvel ezelőtt* 

          Tizenhat éves voltam, szinte még gyerek. Nem tudtam, hogy kezeljem a helyzetet, mi lenne a helyes. Nem mondta senki sem, mit kellene tennem, senki nem volt nekem. Senki. Apám korán meghalt, még kicsi voltam, túl fiatal ahhoz, hogy apa nélkül nőjek fel. Talán nyolc lehettem, nem emlékszem, fáj emlékezni. Egy dolog viszont megmaradt. „Vigyázz rá!” suttogta, miközben a kezemet szorította, majd teste elernyedt és örök álomba merült. A temetésén anya megváltozott. Nem volt már a régi, ahogy semmi más sem. Nem mosolygott többé, nem ölelt meg és sosem mondta többé, hogy szeret. Apával együtt ő is elment. Olyan volt, mint egy szobor, alig evett, alig ivott. Megszűnt élni, csak volt. Az ígéretemhez hűen, az iskola után munkát vállaltam a kisboltban. Kicsi voltam, emiatt alig akartak munkát adni nekem, de a körülmények miatt megenyhült a szívük, és bár nem szívesen, de besegíthettem egy kis pénzért. Anya képtelen volt eltartani minket, ezért fel kellett nőnöm a feladathoz. Az iskolában nem engedhettem meg magamnak, hogy rontsak az átlagomon, hiszen erre apa nagyon büszke volt. Késő estig tanultam, ha kellett. Keveset aludtam, fáradt voltam, de sikerült kitűnő maradnom. 

Egy évvel később, december 24-e szörnyen hideg volt. Fújt a szél, a fák ijesztően dülöngéltek ide-oda, árnyékuk rémisztően terültek el a síron, ahol most már, a számomra legfontosabbak aludták békés álmukat. Újra együtt lehetnek, örökké. Senki sem zavarja meg kettejüket, kivéve én, amit úgy éreztem, hogy nem bánnak. Ez az első karácsony, amit a temetőben töltök, mellettük. És úgy néz ki, hogy az utolsó is. Búcsúzni jöttem. Az autó már vár, ami egy gyerekotthonba visz majd. Miután anya öngyilkos lett, és nekem nem maradt senkim, egy árvaházba kerültem. Gyötrelmes volt az első ott töltött hetem. Villanyoltás után, mindig körbe állták az ágyamat és beavatásnak becézve, elvertek. Jó alaposan.

Minden nap azzal telt el, hogy hogyan szökhetnék el innen. Élni akartam és nem meghalni. És egy nap eljött az én időm! Engem küldtek el friss kenyérért és mivel sosem volt rám panasz, megbíztak bennem, így felügyelet nélkül mehettem. Bár többé, nem tértem oda vissza.

Tizenhárom évesen a fővárosba mentem. Sosem volt senki, akiben megbíztam volna, aki mellettem lett volna, de egy idős néni a szárnyai alá vett. Lányaként szeretett, befogadott és amit a legjobban szerettem volna, iskoláztatott.

Valahányszor meg akartam köszönni neki, sosem engedte. Nagyi, mert úgy hívtam, sosem erősködött, hogy meséljem el a történetem. Ha akartam volna se tudtam.

Ahogy idősödtem, úgy vált egyre nehezebbé az érzelmeim kezelése. Ekkor kaptam egy füzetet. Nagyi azt mondta, hogy ebbe mindent leírhatok. Eleinte visszakoztam a dologtól, de aztán egyre inkább hívogatott, mígnem írni kezdtem. Naplót vezettem. 

Hálás voltam neki, végre újra családom volt. Végre nem voltam egyedül.

Az iskolában könnyen felvettem a tempót. Azt akartam, hogy a szüleim is büszkék lehessenek rám, ezért keményen tanultam, hogy felvegyenek egy elit gimnáziumba, ahol majd irodalmat tanulhatok. Így tizenhat évesen már nem a naplómat írtam a Nagyitól kapott füzetekbe, hanem verseket és kitalált történeteket. Egyetlen barátként tekintettem a füzetemre, ami miatt kitaszított lettem a gimnáziumban. Senki sem közeledett felém, és én sem nyitottam senki felé. Nem volt szükségem rájuk, legalábbis ezzel hitegettem magam. De egyik nap, mikor a szekrényem ajtaja nem nyílt ki, egy aranyos fiú lépett a hátam mögé, szinte perzselte a lehelete a bőröm és segített kinyitni a rakoncátlan fémet.

-Kö..köszönöm. –nyögtem ki.

-Nem tesz semmit. –majd egy mosoly után továbbállt. Nem bírtam levenni távolodó alakjáról a szemem. Megbabonázva sétáltam a terembe, miután kivettem az adott órához kellő tankönyveket. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy valaki segített nekem.

Leülök a helyemre és magam elé bámulva dolgozom fel a történteket.

-Hé, minden oké? –tellegető kezétől megugrok. Sötét, barna haja a szemébe lóg, de így is tisztán látom, milyen gyönyörű, csillogó szemei vannak. Szája kedvesen mosolyog rám, amitől zavarba jövök, nem is tudtam, hogy tudok ilyet is.

Szép hosszú nyakán végig futtatom a tekintetem, majd vissza, igéző szeméhez, végül a már vigyorgó ajkához, amitől észhez térek. Felkapom a könyvemet és magam elé tartva takarom el magam. Meghallom kuncogó hangját, azonnal kiráz tőle a hideg, természetesen jó értelemben. Egyik kezével kitolja a könyvet arcomból és mosolyogva néz a szemeimbe.

-Mi..mit sze..retnél? –kérdezem dadogva, képzeletben homlokon csapva magam.

-Haena a neved igaz? –mosolyog kedvesen. Bólintok. –Én Jungkook vagyok. –fordul teljesen hátra, hogy kényelmesebb pózba tudja felém nyújtani a kezét. Hezitálva, de végül én is a kezemet nyújtom felé. Ahogy kezeink egymásba simulnak, a testem beleremeg és mintha repedés hangját hallottam volna. Egy halvány mosolyt ejtek meg. –Nahát! –lepődik meg. –Sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz. –elpirulok és gyorsan kikapom kezem övéi közül. 

Még mielőtt bármi történhetne, belép a tanárunk és elkezdődik az óra.

Hogy lehet az, hogy az osztálytársaim közül pont Ő vesz észre, és hogy lehet az, hogy lassan három hónapja, nem vettem észre, hogy egy ilyen fiú ül előttem.

Elővettem a füzetem és írni kezdtem. Róla.      

„Az első versemet Rólad!”  

Órák után, mint mindig, most is a Han folyó partjához igyekeztem. Volt egy hely, ahol sosem járt senki, csak is én voltam. Én és az írás. De ma nem voltam egyedül. Egy bicikli volt neki támasztva a fa tövébe, ahol én ülni szoktam. Éppen a folyót nézte, így nem vette észre, hogy vacillálok, vajon oda menjek-e, vagy se. Valami furcsa érzés miatt, úgy éreztem, hogy maradnom kell, nem futamodhatok meg.

-Szép ez a hely. –szólalt meg, amikor leültem mellé a fa tövébe. –Békés és barátságos, pont mint te. –ekkor nézett csak rám. Fogalmam sem volt mit kellene tennem ebben a pillanatban, így hát lesütöttem a szemem és az ölemben lévő táskámat piszkáltam. –Egyszer láttam, hogy erre fele sétálsz és gondoltam megnézem én is. –nevetett fel, mire ránéztem. –Remélem nem baj. –megráztam a fejem. –Mit szoktál írni?

-Tessék? –lepődtem meg.

-Ne haragudj, nem muszáj válaszolnod, csak tudod, próbállak ellazítani.

-Miért?

-Szeretném, ha barátok lennénk.

„Akkor délután, sikerült elérned, hogy megbízzak benned. Többnyire csak te beszéltél, én hallgattam, de minden ki nem mondott szavamat megértetted, már akkor.”

Telt, múlt az idő. Kilenc év után újra lett barátom, egy támaszom. Megváltoztam. Jungkook megváltoztatott. Nyitni kezdtem mások felé, de főleg felé. Ám azt, hogy mi történt velem, azt nem tudta meg. Nem akartam, hogy sajnáljon.

 Megbíztam benne. Már nem csak az írásban leltem örömöt, hanem az ő társaságában is. Kezdtem úgy érezni, hogy ez több mint barátság. Szerelmes lettem belé és tisztában voltam vele, hogy ő is ugyanígy érez, csak nem mer lépni.

Minden napot együtt töltöttünk, iskola után mindig, a most már közös helyünkre mentünk. Míg én írtam, ő gitározott mellettem. Gyönyörűen játszott. Még sosem hallottam így senkit sem játszani. Néha csak néztem, ahogy ő lecsukott szemmel pengeti azt, ami akkor az eszébe jut. Mindig azzal nyaggattam, hogy írjon dalokat. Nem csak jól játszott, hanem csodásan énekelt is.

…

-Hát nem akarsz saját dalokat írni? Nem akarod, hogy más is érezze azt, amit te? –tettem le kezemből a füzetemet és kérdeztem meg tőle. –Nem ez az álmod?

-Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni. –mondtam határozottan. Szemeimből a füzetemet kezdte el bámulni.

-Tudod, lassan másfél éve ismerlek, és még egyszer sem mutattad meg a verseidet.

A füzetet a fejemhez emelve búgtam: -Mert nem szabad mindent látnod.

-Rólam is írtál? –kezéből eltűnt a gitár, ő pedig négykézláb, a képembe tolva a sajátját várta, hogy válaszoljak. Nagyot nyelve nézem csillogó szemeit és bár nehezen, de próbálom visszatartani magam, hogy ne érintsem meg ajkait. A romantikus idill azonnal eltűnik, mikor kikapja kezemből a füzetet és az éppen írott, befejezetlent kezdi el olvasni magában. 

„Mindegy merre jársz, mindegy mit teszel, te örökre mellettem maradsz, téged örökre a szívembe zártalak.

I need you!”

Zavartságomban az ajkamat kezdem el harapdálni. Vagy lassan olvas, vagy csak játszik és húzza az agyam. Lassan ölébe ereszti a füzetet, majd megszólal: -Azt kérdezted, mi az álmom.

Értetlen fejjel, de bólintottam, mire közelebb kúszik hozzám, és ajkait az enyéimre tapasztja. Alig fogom fel mit tesz, szemeimet is akkor hunyom csak le, amikor kezével a tarkómra simítva közelebb húz magához. Nem kapkod, nem erőszakos. Kivárja, míg én engedem be a számba. Most már tudom, mi volt az a repedés hang akkor, amikor először beszélt hozzám. Most értettem meg. Jungkook lerombolta a körülöttem lévő burkot és most újjá építi. Azt hittem a boldogság és az öröm kiégett belőlem akkor, de úgy tűnik, csak jó mélyre volt elásva, és segítség kellett, hogy újra érezhessem.

Egy puszit nyom az ajkaimra, majd a homlokomra. Szemem megtelik könnyekkel, melyek zokogás útján jönnek a felszínre. Jungkook ijedten néz rám, mire én azonnal a nyakába borulok. Magához ölel és simogatni kezdi a hátam. Fejét hajamba fúrja, leheletének melegét még így is érzem.

-Szeretlek! –duruzsolja.

Jungkook nem csak a barátom, nem csak a szerelmem, hanem a megmentőm is.

„Minden, amit tettem, csak miattad volt. Nem akartam, hogy azzal a tudattal élj, hogy nem tehettél semmit. Szerettelek, szeretlek és szeretni foglak!” 

„Tőled kaptam életem első és utolsó csókját!”

Az évek múlásával visszakaptam az életemet. Újra szerettek és ez az érzés, hogy én vagyok valakinek a legfontosabb a világon, mindennél jobb volt. Jungkook vigyázott rám, mellettem volt. Tiszteletben tartotta, hogy nem akarom a múltammal terhelni, így hát nem faggatott. Még a szüleit is megkérte, hogy ne kérdezősködjenek. Miután bemutattam Nagyinak, aki szerintem még nálam is sokkal jobban örült, hogy van mellettem valaki, én következtem. Nagyon izgultam és féltem, vajon mit mondanak majd a szülei. Elfogadnak a titkommal együtt, vagy sem? Nem tudtam mit kellene tennem, hogy viselkedjek egy ilyen helyzetben, hiszen nekem ő volt az első. Nem volt alkalom, hogy tapasztalatot szerezzek a szülőkkel való találkozásokból. De ő ott volt velem, fogta a kezem és ez erőt adott.

Sok időt töltöttünk náluk.

Éppen Jungkook ágyán feküdtem hason és írogattam valamit, teljesen magamba merülve, mikor számomra ismeretlen dallamot hallok meg a gitár húrjain megszólalni. Leteszem a tollat a kezemből, de nem fordulok meg, hogy lássam. Lehunyom a szemem és csak hallgatom. Nincs hozzá szöveg, de mintha hallanám a kimondatlant is.

-Egyszer azt kérdezted, hogy miért nem írok saját dalokat. –lassan megfordultam és felültem az ágyon. Velem szemben ült egy babzsákon, kezében a gitárjával és azt bámulta. –Most már tudom miért nem. –felemelte tekintetét és az enyémbe fúrta. –Nem volt kinek írjam. Nem volt Múzsám, de most már van. –a falhoz támasztotta a hangszert, miután felállt, felém lépkedett, és leült mellém az ágyra. –Igaz, ehhez még nincs meg a szöveg, de a kötelék, ami köztünk van, segített abban, hogy te is meghalld. Eddig csak neked énekeltem, most már rólad fogok. –közel hajolt hozzám és megcsókolt.

Olyan érzékien csókolt, mint még soha. Minden érzését éreztem magamon, magamban. Szeret és én is szeretem.

Édes ajkai elváltak tőlem, de nem sokáig. Nyakamat kezdte el puszilgatni. Minden érintésénél elöntött a melegség. Tudtam mit szeretne, és nem volt ellene kifogásom. Mindketten készen álltunk rá. Bíztunk a másikba. A legfontosabb, hogy tudtam, Jungkook vigyáz rám.

Beletúrtam hajába, mire ő az ölébe húzott.

-Biztos vagy benne? –kérdezte a szemembe nézve. Egy hatalmas mosoly kíséretében bólintottam.

Akkor este eggyé váltunk. Együtt vettük a levegőt, együtt mozogtunk.

„Hiányzol, szeretlek, bocsáss meg!”

Tizennyolc évesen sikeresen felvételiztünk a Művészeti Egyetemre, ahol Jungkook zenét, én pedig költészetet tanultam. Igaz, még mindig író akartam lenni, de mivel úgy gondoltam, a versek feldobhatják a monoton szöveget, ezért erre a szakra jelentkeztem.

Az egyetemi elfoglaltságok sem rontották el a kapcsolatunkat. Minden szabad percünket egymásnak szenteltük.

Minden tökéletes volt, de aztán mint a mesékben, itt is bekövetkezett a rossz.

Nagyi meghalt. Hiába volt mellettem Jungkook, nem tudtam elviselni, hogy az a személy, aki kislánykoromban befogadott, felnevelt, úgy, hogy egy idegen voltam a számára, most itt hagyott. Halála felidézte bennem a szüleim halálát, a múltamat. Üresnek éreztem magam, elhagyottnak. Ismét. Tudtam nagyon jól, hogy ő mellettem van, mégis egyedül voltam. Depressziós lettem, ami ellen nem tudtam, nem voltam képes tenni. Talán, ha nem tartom magamban a kikívánkozó gondolataimat, és megosztom Jungkookkal, akkor könnyebb lett volna, de nem akartam ekkora teherrel súlytani.

„Széthullik minden, szertefoszlik…”

Lassacskán emésztettem meg az elmúlt idő fájdalmait, Jungkook segítségével. Nélküle nem élnék.

Egy évvel Nagyi halála után összeköltöztünk. Egy kisebb lakást vettünk ki, ami közel van az iskolához. Nem lett minden a régi, hiszen mély sebet hagyott bennem, de kezdtem visszatérni az élethez.

Egy kis étteremben voltam pincérnő. Nem állt közel a szívemhez, de kellett a pénz, így hát elvállaltam. Egyik este, mikor hazafelé tartottam, hirtelen erős fejfájás kapott el. Intenzív fájdalom volt, még sosem tapasztalt. Az eddigiek, ehhez képest piskóták voltak. Szédültem, lüktetett az egész testem. Nagyobb léptekben tettem meg a hátralévő utamat, imádkozva, hogy ne ájuljak el. Fogalmam sem volt, hogy mi ez a hirtelen fájdalom, hiszen ma még csak nem is voltak sokan, sőt holnapra is jó időt mond, tehát még a fronttól sem fájhat.

Másnap reggel eszméletlen hányingerre ébredtem. Kipattantam az ágyból, és a fürdőbe rohantam, de nem jött semmi. Öklendeztem, de semmi nem történt. Hiába erőlködtem.

-Haena? –hallottam meg Jungkook álmos hangját mellőlem.

-Elmennél egy tesztért? –kérdeztem erőtlenül.

Miután visszatért, bezárkóztam a fürdőbe, és vártam, hogy a teszt megmutassa, vajon babánk lesz-e. Pár perc múlva feltűnt az első csík, és hiába vártam, nem jelent meg a mellette lévő. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Ha pozitív lett volna, akkor megkönnyebbülnék, hogy ezért vagyok rosszul, de így megrémiszt. 

Felállok a vécéről, és bár imbolyogva, de kimegyek Jungkookhoz, aki aggódva figyel.

-Lehet elrontottad a hasad. –nyugtat meg.

Lehet…

„Ez ismétlődik újra, meg újra, miért jövök én mindig vissza?”

Nem mentem dolgozni, nem tudtam. A fejfájásom állandóvá vált, a szédülésem sosem enyhült és kezdtem homályosan látni. Nem mentem orvoshoz, nem tudtam. Hiába erősködött Jungkook, nem mentem orvoshoz. Betudtam az egészet annak, hogy kimerült vagyok a sok stressz miatt. Bár Jungkook ezt nem fogadta el, nem feszegette állandóan.

Talán a második hetemet töltöttem az ágyban, mikor új dologra lettem figyelmes. Eszméletlen köhögő roham uralkodott el rajtam. Mikor lassacskán csillapodott, egy kis nedvességet éreztem meg a szám sarkában.

-Még a nyálam is kifolyt. –kuncogtam az üres szobába. Ujjammal letöröltem, ekkor láttam, hogy az vérvörös. Megéreztem a keserű ízt a számban, mire zokogásba törtem ki. Megijedtem. Halálra rémültem. Nem volt tovább húzni az időt, muszáj orvoshoz mennem. Jungkooknak nem szóltam. Amilyen tempóban tudtam, felöltöztem és hívtam magamnak egy taxit. A kórházba vitettem magam, ahol azonnal fogadtak. Vizsgálatokat végeztek el, rengeteget. Délután még a kórház folyosóján ültem, hogy megtudjam az eredményeket, mikor az orvos behívott a rendelőjébe.

-Foglaljon helyet. –mutatott az asztala előtti székre. –Nem kertelek, a lényegre térek. Megállapítottuk, hogy neoplasma malignum pulmonis-ban, vagyis tüdőrákban szenved. –a szívem kihagyott egy dobbanást, amint kimondta a szavakat. Haldoklom. Összeszorított kezekkel ültem és próbáltam visszatartani a könnyeimet. –Az Ön esetében, a szaporodó daganatsejtek elértek a mellhártyára, ahol szétszóródtak. Emellett, sajnos találtunk máshol is daganatot, bár ez nem biztos, hogy önálló, lehetséges, hogy a tüdőrák áttéte.

-És hol van? –kérdeztem remegő hangon.

-Az agyban.

„Lejjebb és lejjebb süllyedek…”

„Bármit teszek, semmi sem segíthet rajtam…”

 

Mikor tudatosult bennem, hogy haldoklom, nem jöttek könnyek. Nem tudtam sírni. Annyira beleégette magát a halál a tudatomba, és annyiszor találkoztam már vele, hogy nem féltem tőle. Egyet leszámítva.

„Egy dologtól rettegtem, mégpedig, hogy látsz meghalni. Nem akartam, hogy átéld azt, amit én. Csak is Téged féltettelek. Ezért tettem mindent. Bárcsak elmondhattam volna neked, bárcsak bocsánatot kérhettem volna. Ahelyett, hogy személyesen mondtam volna, most így teszem. Kérlek, értsd meg! Mindig is Te voltál nekem, Téged akartalak megvédeni.

Talán Te is ezt tetted volna, hogy kevésbé fájjon.

I need you!”

Most, hogy tudtam beteg vagyok, nehezen, de próbáltam újra pörögni. Nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam, és amíg tudtam, addig titkolóztam. Okos fiú volt, tudtam, hogy sejt valamit, de mielőtt bármit is tehetne lépnem kellett. Nem akartam, hogy ő is lássa meghalni azt, akit szeret. Tudom milyen, és hogy megkíméljem, egy másik megoldást kellett találnom. 

Egy üres füzetbe újra írni kezdtem. Mindent, az elejétől a végéig, hogy majd egyszer megtudja, mi történt velem. Neki írtam, azt akartam, hogy tudja, hogy szeretem és bármit is teszek, sosem fogom elfelejteni. Éjjel nappal az íróasztalnál görnyedtem, bezárt ajtók mögött. Eltaszítottam magamtól Jungkookot, azzal magyarázva, hogy egy könyvet akarok kiadni, és hogy ne zavarjon, mert miatta nem tudok írni.

„Mindezeket oly’ nehéz volt kimondani. Nem csak neked, de magamnak is fájdalmakat okoztam. Nem tudtam, egyáltalán nem tudtam, hogy helyesen cselekszem-e, csupán az járt a fejembe, hogy megkíméljelek a legmélyebb fájdalomtól. Láttam a szemeidbe, hogy nem érted, és hidd el, meg akartam magyarázni, de nem tartottam jó ötletnek. Annyira sajnálom! Nem tudom elégszer kérni és nem is várhatom el Tőled, de kérlek, bocsásd meg nekem amit tettem.”

Napokig voltam bezárva egymagam a szobába, a gondolataimmal, a félelmeimmel és a fájdalmammal. Vágyakoztam Jungkook ölelésére, de tudtam, hogy nem lennék képes elengedni.

A gyógyszer nem enyhített a fájdalmamon, sőt mellékhatások belülről faltak fel. Égett a testem, fájtak a belső szerveim. Fájt élni. Mindig is élni akartam, de most a halált vártam. Az egyetlen, ami itt tartott még az élők között, az az, hogy befejezhessem és ha már nem leszek itt, Jungkook elolvassa.

„Most, belátom, így még nagyobb fájdalmat okoztam, de akkor úgy éreztem helyesen cselekedek, már ha ebben a helyzetben volt olyan lehetőség, hogy helyes. A könnyeim áztatják a papírlapokat. Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy megváltoztassak mindent, kivéve, hogy Téged megismertelek.

Szeretlek! Mindennél jobban!”

Hónapokig jártam titokban orvoshoz, de mindhiába. Az állapotom nem javult, hanem rosszabb lett. Az orvosok maximum két évet adtak, ha rendszeresen szedem a gyógyszert. Nem tudtam feldolgozni ezt egyedül. Bárcsak elmondhattam volna neki, de már túl késő volt. Számtalanszor megbántam, de ha már idáig elmentem, nem fordulhatok vissza.

Jungkook elutazott a hétvégén fellépni. Itt volt az idő! Már régen találtam egy kislakást Amerikába. Mindent elintéztem, már csak a Levelet kellett megírnom.

„Nem tudtam megírni. Tizedszer kezdtem újra, mire nagy nehezen leírtam az első mondatot. Annyira könnyű volt elhitetnem veled, hogy eltávolodtunk egymástól, hogy úgy éreztem sikerült téged nem megbántanom.

Kínkeserves sírás közben írtam az utolsó sorokat, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb, és hogy mindez ellenére azt kívántam neked, hogy élj boldogan.

Tisztán emlékszem minden szavamra. Befejezésként megkértelek, hogy bármennyire is meggyűlölsz, olvasd el a könyvem, ha kiadom.

Ez volt az utolsó kívánságom az életben!” 

Költözéskor abbahagytam a gyógyszer szedését. Úgy voltam vele, hogy minek? A könyvet is befejeztem, már csak ki kell adni, minek továbbélni. Miután találtam kiadót, hamar munkához is láttak. Most már nyugodtan pihenhetek én is.

Egy évvel később, történt egyszer, hogy olyan erős fájdalmaim voltak, hogy elájultam és csak másnap reggel talált rám a szembe szomszédom, aki azonnal kórházba vitt és így életben maradtam.

Nagyon kedves lány volt, elég hamar össze is barátkoztunk. Hála Jungkooknak, aki megtanított bízni más emberekben. Hyunji-t hiába próbáltam meggyőzni, hogy nem akarok továbbélni, hiszen már csak egy dolgot kell elintéznem és befejeztem mindent, miatta újra kezdtem a gyógyszer szedését. Legalább addig, amíg Jungkookhoz eljuttatom a könyvet, hogy mindent megértsen.

„Mindkettőnknek nehéz volt. Legbelül tudtam és még most is tudom, hogy minden ellenére szerettél. Hiába hittem azt, hogy elértem, amit akartam, nem volt igaz és ezt valahol mélyen tudtam, csak hogy kevésbé fájjon, elnyomtam. De a Kötelék, mely összekötött bennünket jóval erősebb volt, mint hittem. Olyan volt, mint egy pecabotot tartó horgász, ahol rákapott a hal a csalira és most tekeri fel, hogy a kezében tarthassa. Én voltam a hal, te pedig a horgász. A Kötelék pedig a zsinór, ami erősen húzott feléd. Bárcsak újra a karjaidban tarthatnál.

Tudom, most úgy gondolod, hogy rossz döntést hoztam, de a szerelem elveszi az ép eszünket nem igaz? Lehet azt gondolod, hogy önzőmódjára, csak magamra gondoltam, de nem így van. Igen, önző voltam, de Miattad tettem. A Szerelmem miatt, mert sosem mondtam ki, de a világon mindennél jobban szeretlek. Az összes versemet Neked írtam. Ahogy én a Te múzsád voltam, úgy Te az enyém. Sosem köszöntem meg neked, hogy akkor segítettél a szekrényemmel, és hogy mellettem voltál mindig.

A betegségem ráébresztett, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van. Kérlek Jungkook, élvezd az életet, légy újra szerelmes és légy boldog. Bármit is tégy, tudd, hogy örökké melletted leszek. A köztünk lévő erős Kötelék sosem gyengül el.

Kék az ég, és süt a nap, ezért tisztán láthatod a könnyeimet. Miért téged szeretlek? Miért Te vagy az? Miért nem vagyok képes elhagyni Téged? Te voltál számomra a levegő, ami életben tartott, Te voltál a mindenem. Szükségem van Rád! Kérlek, bocsáss meg! 

Örökkön örökké szeretni foglak, míg világ a világ, halálom utolsó percéig.

Szeretlek Jeon Jeongguk!”

*a csoportban*

Nehezen fújom ki az orrom az orrkanül miatt, szemeim már vörösek a sok sírástól. Tekintetemet a könyvemen pihentetem, majd végig simítok a borítóján, ahol egy fiú egy fatövében ül, kezében a gitárjával. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel, hogy Róla beszélek. Hiányzik. Ekkor a néma könnyezésem halk szipogás lesz, pillanatokkal később pedig hangos zokogás. Nem nézek fel a hallgatóimra, így is tudom, hogy ők is megértették. A rengeteg mellkasi műtétem miatt, és magától a betegségtől is nehezen veszem a levegőt. Hyunji, mint aki elhatározta magát, hogy nem hagy egyedül és a végletekig mellettem marad, mellém lép és próbál segíteni, hogy rendesen vegyem a levegőt. Miután sikerül, megtörlöm a még mindig folyó könnyeimet és a többiekre nézek.

-Ne haragudjatok, csak nagyon hiányzik. Azt gondoltam, hogy már túl vagyok rajta, de úgy látom ismét tévedtem. –remegő ajkakkal mosolyodok el.

-Bocsáss meg, de… -szólal fel az egyik lány, de mondata közben megtorpan, mire odaszólok neki, hogy nyugodtan, csak az után folytatja: -Jungkook megkapta a könyvet? –még annak ellenére is, hogy furcsán ejti ki a nevét, megdobban a szívem.

-A könyv kiadása után pár hónappal később, kaptam egy e-mail-t, egy koreai ügynökségtől. Az e-mail-ben nem volt más, csak egy link, és annyi, hogy köszönjük. Nem értettem, de rákattintottam a linkre. A képernyő elsötétült és egy nagyon ismerős dallam ütötte meg a füleimet. Csak gitár, semmi más hangszer nem szólalt meg. Aztán fekete-fehérben megpillantottam egy bárszéken ülni Jungkookot, aki a gitárjára figyelt. Azonnal felismertem a dallamot. Ezt játszotta akkor is nekem. Lassan felemelte a fejét és a kamerába nézett. A szemei könnyekkel voltak tele. Ugyanúgy nézett ki, mint akkor, csak a szemei nem a boldogságtól, hanem a szomorúságtól csillogtak. –elsírtam magam, de folytattam. –A hangja egyszerűen csodálatos volt. Boldog voltam, hogy végre a saját dalával vált híressé és büszke voltam rá, de mindemellett mardosott a bűntudat, hogy úgy ott hagytam. Tudjátok, ha lehet ilyen, újra Jungkookba szerettem. A hangjába, a zenéjébe, az érzéseibe, a fájdalommal teli szemeibe, mindenébe. –könnyek folytak végig az arcomon. Hiányzik és szükségem van rá.

-Miről énekelt?

-Hiszitek vagy sem –mosolyodtam el –az elválaszthatatlan kötelékekről. Arról, hogy sodorja bármerre is az élet a szerelmeseket, történjen bármi, egyszer úgyis újra együtt lesznek. És bármit is tesznek, akár jót, akár rosszat, azt a másikért teszik, és erre csak is azok képesek, akik igazán szeretik egymást. A végét pedig ezzel zárta: „Szükségem van rád Kedvesem, még akkor is, ha tudom, hogy megsebzel.” –mikor megláttam, hogy ő van a videóban, tudtam, hogy ez a válasza a könyvre. Tudtam, hogy megbocsátott nekem. A könnyek a szemében nem hamisak voltak, hanem valósak, melyeket én okoztam és melyeket miattam ejtett.

Tudtam, hogy szeret, hogy nem felejtett. 

Az üzenete után, hogy egyszer újra együtt lesznek a szerelmes párok, már nem féltem az előttem álló haláltól. Tudtam, hogy mind a ketten erre vágyunk. Jungkookot ismerve tudtam, hogy betartja, amit kértem tőle és élni fog.

Mindegy mennyivel előbb megyek el, mint ő, a Kötelék miatt, ha eljön az ő ideje is, rám talál, és újra együtt leszünk. Örökké.